Spirálban pörögve
Rodoszon vagyok, ahol a víz, a szél és a sziklák uralják a szigetet. Minden hajnalban csöndben kiosonunk Misivel a szobából napkeltét nézni a tenger homokos-kavicsos partjára és én érzem, ahogyan gyógyulok a felkelő nap fényében. Misi fut, én szundikálok, majd picit áztatom a lábam a tenger vizében, ez is gyógyítja a lelkem. Március óta érzem, hogy nem kerek bennem a világ, itt most megpróbálok picit visszabillenni. Kétnaponta feljövünk a Ladiko barlangba, földelek a cseppköveket fogdosva, mászásnak semmiképp nem nevezném a 35 fokban saját fokozatomnál jóval nehezebb utakban való próbálkozásokat. Mégis élvezem, megnyugtat a sziklamászás adta egyhegyűség. A barlang szájánál ülve bámulom a lábunk alatt elterülő végtelen tenger milllió kékjét, és nézem a hullámok fodrozódását, a sirályok mozdulat nélküli vitorlázását és arra gondolok, milyen apró kis porszemek vagyunk. Aztán nem gondolok semmire, csak élvezem, hogy a természet egy darabkája lehetek. Lassulok és mély...