Úton Mankával

Köszönöm, megvagyok. És köszönöm, hogy kérdezitek, mert az érdeklődésetek nélkül elképzelhető, hogy ez az írás nem születik meg. Pedig fontos: a feldolgozásról, az elengedésről és talán kicsit a gyászról is szól. És persze arról, hogy mindig minden az egyensúlyra törekszik.  Az indiai utam rengeteg dolgot tanított és nyilván még fog is, de ma nem ezt hoztam ide. Most az utazásomnak egy másik aspektusáról szeretnék írni: a hazatérésről és az út feldolgozásáról, amiről már kevésbé szoktunk mesélni vagy írni. Mindig olyan lelkesen készülünk az útra, bárhová is megyünk. Aztán ott vagyunk, megéljük, de visszatérve valahogy nem engedjük, hogy elmúljon, hogy lecsengjen bennünk. Csak visszazuhanunk a mókuskerékbe, talán kicsit örülve is, hogy nincs időnk szomorkodni a szürke hétköznapokba történő extra gyors visszatérés miatt. Vegyünk akár egy szimpla családi nyaralást. Heteken át tervezzük, szervezzük, majd odakint nyakig belemerülünk. De mi történik hazatérve? Megengedjük mag...

Pontosan 1 hete éreztem, hogy elkezd fájni a torkom. Vasárnap hajnalban még lementem a sandhyavandanamra, majd kigurítottam a jógaszőnyeget az astangához, de mire a 3. kör surya namaskarba (napüdvözlet) kezdtem, világossá vált számomra, hogy valami nagy baj van: nem kapok az orromon levegőt. És fáj a torkom. Meg a fejem. Meg úgy mindenem. A vasárnapot próbáltam egyensúlyozva tölteni: lementem egyegy programra, ahonnan fulladva szaladgáltam a szobámba orrot fújni és levegőhöz jutni. Hétfőn is sajnos egész nap ez a dugulás ment, majd átcsapott köhécselésbe: pont aznap voltunk a farmon és nem engedtem, hogy a betegség leverjen a lábamról. Nem sokat segített a helyzeten, hogy udvariatlanság nyilvánosan orrot fújni. Amikor éppen taknyodnyálad összefolyik, a folyamatos szipogás nem túl gyógyító. Kedden minden IS volt, igyekeztem összeszedni magam és a 11:30-as chanting végre megrezgette a szívem. Délután igyekeztem pihenni, tudtam, hogy másnaptól 36 órányi hazaút vár rám. Rendese...

Ülök a szobámban, utolsó nap reggel. A bőröndöm összepakolva, várom, hogy elinduljak hazafelé. 36 órás út vár rám, 2 indiai reptér, onnan Dubai és végül péntek hajnalban Budapest. Azon gondolkodom, miért is jöttem Indiába? Nem feltétlenül azért, hogy boldogan éljem meg a napokat. Nem is azért, hogy kipihenjem magam. Nem azért, hogy minden egyes nap jól érezzem magam. És nem is azért, hogy elégedett legyek nap, mint nap. Amikor jelentkeztem az elvonulásra, tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgom. Egyedül fogok utazni Indonéziába, ahol még eleinte teljes kényelemben fogom tudni eltölteni az első pár napot. Aztán egyedül fogok átrepülni Indiába, egy olyan országba, amiről több negatív, mint pozitív véleményt hallottam. És azt is tudtam, hogy Indiában nagy mélységek és magasságok várnak rám. Indiába én tanulni és fejlődni jöttem. Azért jöttem, hogy tágítsam a határaimat és átlépjem a saját magam által kreált korlátaimat. Tisztában voltam vele, hogy ez az utazás nem a fe...

A mai nap volt számomra az egyik legélvezetesebb nap itt Indiában. Először meglátogattunk egy pici templomot, utána Vigneshwar megmutatta a farmot,ahol született és ahol felnőtt. Végtelen megtiszteltetés és kiváltság egy indiai család életébe, házába, szokásaiba betekintést kapni, amiért én elmondhatatlanul hálás vagyok. A farm távol esik mindentől, a közelben nincs semmi, és bizony bizony még internet sincs. Csak a természet végtelen nyugalma, az állatok és a csobogó víz hangja. Megérkezve először frissen szedett banánt kaptunk, ilyen édes és ízletes banánt eddig sem itt Indiában, sem Balin, sem máshol nem ettem. Láttunk hatalmas kókuszfákat, Vigneshwar apukája szedett le róla nekünk kókuszt, így életemben először tényleg friss kókuszlét ihattam és kókuszbelet ehettem: a legfinomabb volt, amit valaha kóstoltam. Nem cicóztunk, nem szívószálaztunk, csak döntöttük magunkba és magunkra az isteni kókuszlét. A belseje pedig lágy, puha, krémes volt, mégis hihetetlenül intenzív kókusz...