Úton Mankával

Álomország kapujában... ...avagy valóban merjük élni az álmainkat vagy csak úgy teszünk, mintha mernénk élni? Vagy meg sem merjük élni?  Vajon mennyire számít, mit mond a másik, mit fognak szólni, mi a társadalmi és legfőképpen családi elvárás és ez mennyire befolyásolja, hogy mit valósítunk meg az álmainkból és mi az, amit feladunk. Nehéz témát hoztam, de muszáj feszegetni, mert egyre többen vannak körülöttem, akiknek szorít a cipő. És ez a szűk cipő általában egy kapcsolódás olyan emberrel, aki miatt feladjuk az álmainkat, feladjuk magunkat. A mai mesém erről szól: megtanulni jól kapcsolódni és észrevenni, ha már ez a kapcsolódás nem szolgál. És ugyan én a saját párkapcsolatomról mesélek, de ez a kapcsolódás lehet egy barát, szülő, munkatárs vagy éppen gyermek is. Ennek megfelelően olvasd kérlek. Remélem, segítenek a soraim. Azon „szerencsések” (azért zárójel, mert nem hiszek a szerencsében, de erről már írtam egy hosszabbat) egyike vagyok, aki most már bátran élheti ...

Milyen furcsa és nehéz már csak leírni is ezt a szót. Kimondani méginkább. Főleg magaddal kapcsolatban. Próbáld csak ki, mondd ki hangosan: alázatos vagyok. Mennyire hangzik igaznak? Hétvégén, a Telihold fényében, sámándob és ropogó tűz kíséretében igyekeztem valami szépséges célt adni az elkövetkező időszaknak. Ahogyan a füstölőtartómba raktam a palo santo-fehér zsálya keverékét és a lobogó lángok elé tettem, egyszercsak megláttam azt, amin már egy ideje dolgozom testileg és lelkileg is. Ez pedig az alázat. Mindennél tisztábban rajzolódott ki előttem az elmúlt hónapok soksok eseménye és tanítása: mindegyik ugyanoda mutatva. Azt gondolom, az egyike a legnehezebben tanulható erényeknek. Legfőképpen azért, mert nem is merjük magunknak bevallani, hogy milyen nehezünkre esik alázatosnak lenni. Hiszen az alázat félretolja az egot. Aki alázatos, az sosem egoból cselekszik. A lélek vezeti. És bármennyire is valljuk, hogy mi már annyira spirituálisak és lélek által vezetettek vagyu...

Nem kell mindig jól lenni. És pláne nem kell kifelé ezt mutatni. Lehetsz szarul, sírhatsz, dühönghetsz, lehetsz irigy és lehetsz kimerült. Lehetsz ideges, frusztrált és elégedetlen. Lehetsz elhagyott, szenvedő és féltékeny. És lehetsz bizony boldogtalan is. Anélkül, hogy elkezdenéd vizsgálni az okát.  Miközben minden, de tényleg MINDEN a csillámpónis ragyogó életről és annak eléréséről szól (sajnos már sok spirituális körben is) és mi lelkesen próbálunk megfelelni ennek az ideálnak, elfeledkezünk az egyensúlyról. Hogy nincs fény árnyék nélkül. Nincsen mosoly könnyek nélkül. Az ellenpólus igenis létfontosságú! Állj meg picit és csak engedd, hogy ne legyél jól. Ne kezdj agyalni, mit rontottál el: vajon transzgenerációs vagy karmikus vagy egy gyerekkori trauma? Ne kezdd végiggondolni, melyik terápia lenne a legmegfelelőbb. Csak feküdj rá erre a hullámra is és bízz magadban, bízz abban, hogy ez is csak víz! És előbb utóbb a dolgok beállnak a természetes egyensúlyba: és újra...

Szeretem a hajnalt, tiszta, üres, sötét és csendes. Tökéletes időpont az elmélyülésre. 5 hónappal ezelőtt újra elkezdtem kora hajnalban kelni és befelé figyelni az astanga jóga segítségével. Az astanga szerintem az egyik legnehezebb jógafajta, már ha lehet ezt így rangsorolni. Egy kevésbé hajlékony ember számára mindenképp.  Minden alkalommal megküzdök magammal, amikor csörög az óra 4:40-kor.  Aztán a metrón és villamoson zötyögve. Majd a terembe lépve. De valahogy minden alkalommal, amikor elhangzik a "samasthiti" és együtt énekeljük a nyitómantrát, a világOM a helyére kerül. No nem sokáig, kb a 3. kör napüdvözletig, amikor kezdődik fejben az alkudozásás, morgás, elégedetlenkedés, értetlenkedés és néha a boldog elégedettség. Ma 2 régi és rutinos gyakorlóval voltam a Temple-ben. A saját sorozatomat csináltam, és befelé koncentráltam, végre sikerült magam alá gyűrni a lábam - a Tiramgmukha ékapáda pascsinattánászanát igyekezvén megcsinálni - és 5 légzés erejéig meg...