Spirálban pörögve

Rodoszon vagyok, ahol a víz, a szél és a sziklák uralják a szigetet. Minden hajnalban csöndben kiosonunk Misivel a szobából napkeltét nézni a tenger homokos-kavicsos partjára és én érzem, ahogyan gyógyulok a felkelő nap fényében. Misi fut, én szundikálok, majd picit áztatom a lábam a tenger vizében, ez is gyógyítja a lelkem. Március óta érzem, hogy nem kerek bennem a világ, itt most megpróbálok picit visszabillenni. 

Kétnaponta feljövünk a Ladiko barlangba, földelek a cseppköveket fogdosva, mászásnak semmiképp nem nevezném a 35 fokban saját fokozatomnál jóval nehezebb utakban való próbálkozásokat. Mégis élvezem, megnyugtat a sziklamászás adta egyhegyűség. A barlang szájánál ülve bámulom a lábunk alatt elterülő végtelen tenger milllió kékjét, és nézem a hullámok fodrozódását, a sirályok mozdulat nélküli vitorlázását és arra gondolok, milyen apró kis porszemek vagyunk. Aztán nem gondolok semmire, csak élvezem, hogy a természet egy darabkája lehetek. 

Lassulok és mélyülök, igyekszem elfogadni és megszeretni ezt a keményebb időszakot, amikor a nehéz az úr. Ez az az időszak, amikor a döntés két irányba fordulhat bennem: depressziós, melankolikus, pesszimista "semmisemjó" érzés. Vagy hagyom magam belemélyülni és átgondolni, mi az, ami annyira fáj, annyira bánt és megpróbálom kitalálni, mit tudnék változtatni rajta. És legfőképpen hogyan tudnék változtatni rajta. 

A két különböző irányt csak egy hajszál választja el és ez a hajszál az én hozzáállásom és akaraterőm. 

Van, hogy arra gondolok, milyen könnyű lenne csak beleengedni magam abba, ami lehúz és csöndben, fájdalomban süllyedni lefelé, amíg bele nem fulladok. Néha nagyon nem könnyű minden egyes nap összeszedni magam, felkelni, elindulni, csinálni, ÉLNI.

Aztán szinte azonnal eszembe jut, mennyire gyönyörű az élet, mindig mennyi szépséget kapok, kiegyenlítve a negatív hatásokat, amik nap, mint nap érnek. 

Végiggondolom, mennyi küzdelem, fájdalom, elbukás és talpra állás van mögöttem. Hányszor ráztam meg magam, hányszor vettem egy mély levegőt és kezdtem újra: mindig egyre jobban csinálva, egyre kisebb spirálban küzdve és zuhanva, egyre többször a hullámok fölé emelkedve és erősen tartva a fejemet. 

48 év alatt erős kis "hajócskát" sikerült összeeszkábálnom az Élet tengerére, megtart és megvéd, de figyelnem kell rá, hogy folyamatosan javítgassam, erősítsem, próbáljam a szürkülő színeit szivárványosra festeni. Mostanában sokkal többször nem könnyű, mint könnyű, de nyilván nem véletlen,hogy ilyen nehezeket kapok. Próbák, melyeken igyekszem helyt állni. Nem nagyon tudom, mi lesz a vége, de érzem, hogy minden egyes nappal erősebb és erősebb leszek. És talán egy nap, visszanézve erre a furcsa káoszra, már nem is fogom érteni, mi volt benne olyan nehéz. Érzem, hogy hamarosan újra egy spirál aljára érek, ahonnan ismét egy réteggel könnyebben bukkanok a napfényre....