Úton Mankával

Hajnali 4:50, éppen a sálamat tekerem a nyakam köré, felhúzom a télikabátom cipzárját, bezárva a kabát alá az otthon melegét és kilépek a sötét, nyirkos utcára. Még érzem az éjszaka álmos sóhajtását, ahogyan szépen lassan átadja magát a pirkadatnak, talán ma még a nap is megmutatja magát. Várom a hajnali buszt, álmos, kókadt emberek közé szállok fel, a fülemben mantra zeng. Még nem akarom beengedni a valóságot. Csak nézem az emberek fáradt, megfáradt arcvonásait, miközben a fülemben a Moola Mantra szól lágyan és nem értem, hol csúszott ez el ennyire. Mi nem ezért születtünk ide, az nem lehetséges! Az arcok a fásult rutinról árulkodnak: hajnalban csörög a vekker, mosdás, gyors mozdulatokkal felhúzni az aznapi meleg ruhát, majd talán egy kávé, egy cigi, pár falat kenyér és irány a munka. A munka monoton, zötyög, az arcok ugyanazok, a sorsok ugyanazok, nem gond, mindenkinek egyformán szar. Este beülni a kanapéra a TV elé, bambulni kábán, majd várni az álmot, ami sosem jön el. ...

Pénteken különleges nap volt, Telihold. Amikor egyik nap megnéztük a Spirit Mountaint, akkor tudtuk meg,hogy itt bizony 3 napos Rewild Festival lesz, pénteken kezdődik egy kakaó szertartással és vasárnap este zárul egy dobkörrel. Azonnal megvettem a jegyet a pénteki szertartásra, előtte viszont kimentünk mászni a North Wallra. Előző délelőtt Misi mászott egy 30 méteres, gyönyörű 7- utat, Queen of the Highway elnevezésűt. Egy bambuszlétrán kezdődik, majd cseppkövek közt kell felfelé haladni, néha egyegy barlang is szembejön 15-20 méteres magasságban, ahova simán ki lehetne mászni pihizni. Sőt, olyan 20 méteres magasságban volt egy nagy barlang is: ide akár többen is beférnek, kiváló kis búvóhely lehetne. A tetejéről, 30 méter magasról pedig csoda a kilátás.  Szerintem közel 1 órát küzdhettem fel magam az úton, a végén nindenemből csorgott az izzadság, még sosem izzadtam meg így mászás közben. Jó kis fogyókúra, az biztos. Itt kell megemlítenem, itt Thaiföldön milyen klass...

Csütörtökön nagyon izgatottan keltünk, mivel a terv az volt, hogy a délelőtti mászás után délután irány az elefántok. Hosszas kutatómunka előzte meg ezt a programot, ugyanis rendkívül fontosnak tartottam, hogy olyan helyre üenjünk, ahol nem csak mutogatják az elefántokat a turistáknak, hanem figyelnek az elefántok jóllétére. Nagyon sok elefántpark van itt Thaiföldön, sajnos a többségében korlát nélkül fogadják a turistákat és engedik, hogy felüljenek az elefántokra, miközben az állatokat korbáccsal csapkodva terelik láncra vert lábakkal.  Az elmúlt 1 hónapban rengeteg parkról olvasgattam véleményeket, néztem csoportokat, végül egy olyan helyre esett a választásom, ami kiöregedett, sérült elefántokat ment meg. Naponta 2 turnust és maximum 18 embert fogad. Igaz, jóval drágább, de utólag kiderült, hogy nagyon nagyon megérte.  Itt Krabi körül motorozva sokszor láttunk elefántparkokat az autóút mellett, beszéltük is, mennyire zavaró lehet ez az elefántoknak. Amikor csüt...

Hétfőn délelőtt kimentünk a falhoz, először bemelegítettünk egy 5c, gyönyörű, a pálmák közé és fölé mászó úton, mellettünk barlangok, cseppkövek, őrület. Aztán Misi keményebb utakat választott: egy végig áthajló cseppköves utat, két próba után harmadjára a top előtt esett bele . Sebaj, lesz még rá idő,de most indulnunk kell, ma áthajózunk Railey Beachre és megnézzük a híres mászóhelyet: Tonsai Beachet. Leértünk a partra és amíg Misi helyet keresett kis motorunknak, addig én megvettem a jegyet a "kompunkra", a longtail boatra. Kisbusszal vittek át minket a kikötőbe, ott pedig apály lévén először a homokban, majd a tengerben gázolva gyalogoltunk a hajónkhoz. A víz már combig ért, közben jöttek a hullámok, az egyik mellkasig felcsapott, a táskám persze csuromvizes lett. Áldottuk az eszünket, hogy nem hoztuk a mászócuccot, mivel megbeszéltük, ma csak terepszemlét tartunk. Beültünk a hajóba és elindultunk. Mit elindultunk, repesztettünk, repültünk a hullámokon, időnk s...

3 napja érkeztünk Thaiföldre Misivel, egy hatalmas bakancslistás álmot teljesítve. Misinek ez volt az első tengerentúli útja, izgultunk picit, hogy milyen érzésekkel fogja venni a hosszú utazást. Én Bali és India után úgy éreztem, talán Thaiföld nem okoz túl nagy meglepetéseket. Nem így lett, de szerencsére pozitív értelemben. Aki ismer, tudja, hogy 2 éve beleszerettem Baliba, majd idén februárban jött India és újabb szerelem született. Sosem gondoltam volna, hogy Thaiföld is beáll a sorba. 6 éve egy youtube videot látva döntöttük el Misivel,hogy egyszer mi is Tonsai Beachen fogunk mászni. Szerencsére Misi el is érte azt a szintet, hogy idén tavasszal egyszercsak soksok év ellenállása után végre egy álomért feladta félelmét a tengerentúli repüléssel kapcsolatban és igent mondott, amikor találtam egy igen kedvező árú repjegyet. Szállásul Ao Nangon egy dzsungel szélén lévő bambuszkunyhót választottunk,mivel a Tonsai Beachen lévő mászóhelyet letolta a trónról a North Wall, ami...

✨Kedves Olvasóm!✨ 🕉️ Mostanában picit csendesebben vagyok, nagyjából csak az eseményeimet hirdetem. 🧡 Ennek több oka is van. Az egyik, hogy a hideg, őszi-téli időszak beköszöntével a természettel igyekszem együtt lüktetni, azaz most picit lassulok, visszahúzódok. Kihasználom, hogy hamar sötétedik és én is többet merülök a sötét részeim felkutatásába, kifényesítésébe, hogy tavasszal az elültetett kis gondolatmagjaim kikelhessenek. 🍂 Csodaszép őszön vagyok túl: fantasztikus kezeléseim, hangutazásaim és kakaó szertartásaim voltak. Végtelenül hálás vagyok mindenkinek, aki eljött hozzám, vagy érdeklődött, vagy követ és olvas folyamatosan. Voltam kódfestésen és izzasztókunyhóban, igyekszem szembenézni azokkal a traumáimmal, amiket eddig eltoltam, halogattam. Mostanra már testi tünetek is jelezték, hogy eljött az idő újra. Kaptam egy kis pihenőt, mielőtt szembe kell néznem egy újabb traumával. Ismét rájöttem: le kell menni a mélyére és szépen átmenni rajta, különben benne marad...

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de bennem időről időre felmerül a kérdés: vajon mi végre vagyok itt e Földön. És milyen nyomot hagyok majd magam mögött. Vajon hagyok -e nyomot egyáltalán? És nyilván benne van a kérdésben, hogy milyen karmát tudok ebben az életben ledolgozni/átdolgozni/megfejlődni és milyen karmát hagyok hátra, egy következő életembe az ebbéli életem tetteinek következményeképp. Igencsak személyesre íródott poszt következik a tegnapi Kamaszkörutazás apropóján, mely eseménytől most egyszerre tudnék nevetni és sírni, annyira felemelőre sikeredett. Az elmúlt 48 évemet és ebből 15 év tudatos önismereti útját végiggondolva hihetetlenül jó életet gondolok magaménak. Miközben irdatlan mennyiségű sz*rviharban álltam, ültem, sőt fetrengtem és biza volt, hogy úgy éreztem: annyira beterít a sz*r, hogy nincs kiút. Bántalmazott gyerek voltam, amit ma már ki merek mondani: már egy 4-esért is előkerült a fakanál, szíj, később pedig bezártak a szobámba. Rettegtem a szülői ...

Jajjj, már annyiszor, de annyiszor írtam a hajnali gyakorlás jótékony hatásairól. De ezt szerintem nem lehet megunni, mert ha csak egyetlen olyan olvasóm van, akiben nyomot hagy és aki emiatt holnap felkel korábban és tesz magáért, már megérte minden leütött billentyű. Szóval hol is kezdjem: egész éjjel forgolódtam, sok minden jár az eszemben, sok minden beindulni látszik és rengeteg terv is kavarog bennem, várva a tisztulásra. Közben család kehesedik, fiúk tüsszögnek, horkolnak, így múlt éjjel nem sokat sikerült aludnom. Mára bejelentkeztem astangára, úgyhogy amikor az órám könyörtelenül megszólalt 4:30-kor, nekem az első mozdulatom az volt, hogy ránéztem az astangás csoportra Whatsappon, hátha csoda történik és ma mégsem lesz, én meg alhatok még 1 órát. Na hát ilyenfajta csodákat nem küld Isten. „Tessék csak felkászálódni, megküzdeni magaddal, a fejedben zümmögő kis renitens lázadóval, Édes Lányom” – üzente ma reggel Isten. Nem volt mit tenni, kapargattam unottan a nyelve...

🌪️Aki követ spirituális oldalakat, annak már a könyökén folyik ki, hogy emelkedünk, nyílnak a kapuk, hamarosan minden szép és jó lesz. Aztán mégsem ezt érezzük. Mégis mi baj lehet velünk? ⬆️ Nos igen, tényleg elindult az emelkedés, de ez jelenleg legfőképpen kényelmetlen fizikai és mentális tünetekkel jár. És mivel az elmúlt időszakban sok emberrel beszéltem erről, úgy döntötttem, írok is picit arról, mi is történik most a Földddel és mi történik velünk, emberekkel. Próbálom érthetően megfogalmazni, miért is emelkedünk, miközben belül azt érezzük, hogy szinte még sosem voltunk ilyen mélyen, ennyire meg-, ki- és átforgatva. 🎶 Az ugye megvan mindenkinek, hogy minden rezgés. Szinte minden teremtéstörténet alapja, hogy kezdetben vala az éter és elkezdett rezegni, mozogni. Aztán így vagy úgy, de ebből a rezgésből alakult ki minden más is, kinek-kinek saját hite szerint. (Istenek születtek, elemek jöttek létre-levegő, tűz, víz, föld, fém, fa) Bárhogyan is történt, egy dolog egé...

A hajnal a kedvenc napszakom. Főiskolás koromban az egész éjszakás bulik után mindig valami vízpartot vagy dombtetőt kerestem, akár a Dunát, akár a Balatont, vagy a Normafát vagy a Gellért hegyet, ahol nézhetem a napkeltét. Varázslatos erőt tulajdonítottam neki, szó szerint végigbizsergette minden egyes sejtemet és a lelkem minden apró kis zugát. Ami a varázserőt illeti, nem tévedtem sokat. Az ajurvéda szerint a felkelő napnak gyógyító ereje van, így igyekszem elcsípni reggelente. Akár otthon maradok, akár lemegyek a jógaterembe, az órám legtöbbször 4:40-kor ébreszt. Gyakran a belső órám már 4:30 körül, ilyenkor még fekszem pár percig, élvezem a lebegést két világ közt, igyekszem lecsatornázni a Felsőbb üzeneteit és igyekszem visszatalálni a fizikai testembe. Majd jön a reggeli rutin: nyelvkaparás, fogmosás, meleg citromos víz, ez minden reggel elmaradhatatlan. Aztán a gyors zuhany, nem is feltétlen azért, mert megizzadtam éjjel, sokkal inkább az éjszaka kiült méreganyagokt...

Közeledik az ősz, a megnyugvás, lassulás és visszahúzódás időszaka. Aki a nyári viharos forgatagban eddig nem vette a jeleket, nem takarította ki, amit ki kellett, annak az ősz olyan szinten fogja az arcába tolni a bent ragadt kitakarítanivalót, mint egy hatalmas maflást. Évek óta folyik egy olyan átalakulás, ami segít bábból pillangóvá válni, ám az elmúlt években azt tapasztalom, hogy nagyon kevesen állnak bele úgy igazán. Még mindig totális megdöbbenéseket kapok, amikor arról írok, hogy nem vagyok jól. AZ emberek jól akarnak lenni és minden mást a szőnyeg alá söpörni. Mert ezt tanultuk. Amit nem látunk, az nincs is. De ma már nem ilyen világot élünk. Ma már, amit nem látunk és nem vagyunk vele hajlandóak foglalkozni, nem adunk neki teret és időt, hogy kifájja magát, az úgy odavág, hogy nem állunk meg a lábunkon. Figyeljük a jeleket, kérve kérem, figyeljünk, legyünk tudatosak, ismerjük fel, miben vagyunk. És éljük ezeket a jeleket, merjünk fájni, merjünk szarul lenni és me...

Meglehetősen aktív hónapokon vagyunk túl – hihetetlenül felrázó és felforgató időszak ez. Maga Földanya is jelezte: változás készül: hiába, hogy nyár, mégis tele volt viharokkal, soksok tisztító esővel és széllel. Imádtam! Olyan megkönnyebbüléseket hozott, amitől újra tudtam aludni, újra tudtam gondolkodni, és újra tudtam magamban alkotni. Gondolatokat, terveket, eseményeket. Újraalkotni magam. Aki most együtt tudott rezegni ezekkel az energiákkal, teljesen ki tudta fújni, el tudta engedni, ami már nem az övé. Hogy tisztán fogadhassa az újat. Őszintén szólva reméltem, hogy egy nyugis nyár elé nézek, ehelyett folyamatosan hullámvasutaztam, hol fent, hol lent és a végén begubóztam egy csendes kis bábba. Sok elvonulásra, fesztiválra, rendezvényre mentem a nyáron, de egyszerűen képtelen voltam az én hagyományos módomon kapcsolódni. Rájöttem, hogy nem véletlen, énidőt kaptam fentről. Aztán július végén érkezett valami, ami bizonyosságot hozott. Ősök üzenete volt ez, annyira mély...

Egy olyan világról álmodok, ahol mindenki saját magával foglalkozik. Elkezd szembenézni a félelmeivel, problémáival, feszültséget okozó élethelyzeteivel. Elkezdi gyógyítani a sérüléseit, esetleges traumáit. Elkezdi rendberakni a kapcsolatait – legyen akár szerelmi, anya-apa-gyermek kapcsolat, baráti, munkahelyi kötődés. Egy olyan világról álmodok, ahol mindenki abból indul ki, hogy a másik dolga nem rá tartozik. Egy olyan világról álmodok, ahol mindenki tudja, hogy a másik ember és az általa belőlünk kiváltott reakció csak tükröt mutat, hol tartunk bent. Mert azt gondolom, hogy magunkból teremtjük a kintet és a kint tükrözi a bentet. Csodásan formálható körtánc ez. Egy olyan világról álmodok, ahol a legfontosabb a szeretet és a megértés. Az együttérzés. És az elfogadás. Egy olyan világról álmodok, amelyet szépen, lassan elkezdhetek valósággá formálni a szavaimmal, a tetteimmel, a cselekedeteimmel. Nem lesz könnyű, de megéri. Mert a világ, ha magadra figyelsz, gyönyörű.

Pár hete egyfajta „megérkezést”, megnyugvást, bizonyosságot érzek, hogy valami helyreállt belül. Akkora nyugalom van bennem, amit már hónapok óta nem éreztem. És egyelőre ez a nyugalom stabil, kibillenthetetlen. Sokat gondolkodtam, mi az, ami változott, mi lehet a titok nyitja. Hiszen nem lehet mindent az áramlásra fogni. Indiából betegen és zaklatottan érkeztem haza, rengeteg alvó és megdolgozatlan traumát piszkált meg az elvonulás. Aztán betegség betegséget követett és én kapkodtam, féltem, bizonytalanul próbáltam olyan döntéseket hozni, amiket inkább a kétségbeesés, mint az utamon való haladás szült. Meg is lett az eredménye: akadály akadály hátán tornyosult elém. Aztán végre május végén felfogtam a jeleket és hajlandó voltam komoly döntést hozni: megpihenek. Rendkívül nehéz volt, mivel sok embert kellett lemondanom, és ezzel együtt egy hatalmas félelmemmel szembenézni: mi van akkor, ha leállok és utána már nem kellek. De a késztetés, a jelek addigra már olyan erősek voltak, hogy ...

Rodoszon vagyok, ahol a víz, a szél és a sziklák uralják a szigetet. Minden hajnalban csöndben kiosonunk Misivel a szobából napkeltét nézni a tenger homokos-kavicsos partjára és én érzem, ahogyan gyógyulok a felkelő nap fényében. Misi fut, én szundikálok, majd picit áztatom a lábam a tenger vizében, ez is gyógyítja a lelkem. Március óta érzem, hogy nem kerek bennem a világ, itt most megpróbálok picit visszabillenni.  Kétnaponta feljövünk a Ladiko barlangba, földelek a cseppköveket fogdosva, mászásnak semmiképp nem nevezném a 35 fokban saját fokozatomnál jóval nehezebb utakban való próbálkozásokat. Mégis élvezem, megnyugtat a sziklamászás adta egyhegyűség. A barlang szájánál ülve bámulom a lábunk alatt elterülő végtelen tenger milllió kékjét, és nézem a hullámok fodrozódását, a sirályok mozdulat nélküli vitorlázását és arra gondolok, milyen apró kis porszemek vagyunk. Aztán nem gondolok semmire, csak élvezem, hogy a természet egy darabkája lehetek.  Lassulok és mély...

Ha egyetlen dolgot kéne mondanom, amit tanultam az elmúlt években, az az áramlás. Igen, tudom, elcsépelt szó ez manapság, viszont én csak pár éve ismerkedtem meg vele közelebbről és engedtem be szabályokkal, korlátokkal és félelmekkel teli, kontroll alatt tartott életembe. A lehető legjobb döntés volt. Nem mondom, hogy mindig és mindenhol tudok áramlani és nem mondom, hogy néha nem borul ki nálam is a bili. Főleg mostanában, hogy naponta dobálja rám a kihívásokat a sors! De igyekszem azt is áramlósra igazítani, mert tudom, mióta engedem, hogy minden történjen a maga útján, azóta sokkal kevésbé vagyok akadályoztatva. Azt hiszem, sokkal inkább a természet által és a jeleket figyelve élem az életem és próbálom elengedni a kontrollt, ami a félelemből ered. És máris megérkeztünk minden eredőjéhez: a félelemhez, mely legtöbbször irányít minket, leural és megbénít. De sokszor inspirál és tol előrébb is, ezt ne felejtsük. Tudományos tény, hogy a félelmeink több, mint 90 százaléka n...

Reggelente, amikor astanga után a 7-es busszal a Gárdonyi térről átkelek Pestre - a Tököly út és Hungária körút sarkára - valahogy mindig körbeleng a történelem és benne a saját kis történelmem időtlen szelleme. Ilyenkor sosem veszem elő a telefont, viszem a szívemben a reggeli gyakorlás együtt légzését, megtartását, egyensúlyát a buszon is, mielőtt bezuhannék a valóságba: az irodámba és a telefonomba. Gárdonyi tér, a Gellért szálló és a Gellért hegy, a rakpart és a Romkert, a Ferenceik tere – Jégbüfé előtt talpig feketében – majd Astoria, Blaha, Keleti és a rettenetesen megkopott Tököly út, régmúlt báját idéző villákkal, félig letört szobrokkal az épületek homlokzatán. Érdemes egyszer végigmenni: a Gárdonyi tértől egészen Zugló vasútállomásig csodás épületek emlékeztetnek arra, hogy a nagymamám is itt élt a nagypapámmal szerelmesen, küzdelmesen, bátran és erősen. Nagyikám hihetetlenül erős asszony volt: egy 2 éves kisfiúval (az apukámmal) 1945-ben felköltözött vidékről Bud...

Álomország kapujában... ...avagy valóban merjük élni az álmainkat vagy csak úgy teszünk, mintha mernénk élni? Vagy meg sem merjük élni?  Vajon mennyire számít, mit mond a másik, mit fognak szólni, mi a társadalmi és legfőképpen családi elvárás és ez mennyire befolyásolja, hogy mit valósítunk meg az álmainkból és mi az, amit feladunk. Nehéz témát hoztam, de muszáj feszegetni, mert egyre többen vannak körülöttem, akiknek szorít a cipő. És ez a szűk cipő általában egy kapcsolódás olyan emberrel, aki miatt feladjuk az álmainkat, feladjuk magunkat. A mai mesém erről szól: megtanulni jól kapcsolódni és észrevenni, ha már ez a kapcsolódás nem szolgál. És ugyan én a saját párkapcsolatomról mesélek, de ez a kapcsolódás lehet egy barát, szülő, munkatárs vagy éppen gyermek is. Ennek megfelelően olvasd kérlek. Remélem, segítenek a soraim. Azon „szerencsések” (azért zárójel, mert nem hiszek a szerencsében, de erről már írtam egy hosszabbat) egyike vagyok, aki most már bátran élheti ...

Milyen furcsa és nehéz már csak leírni is ezt a szót. Kimondani méginkább. Főleg magaddal kapcsolatban. Próbáld csak ki, mondd ki hangosan: alázatos vagyok. Mennyire hangzik igaznak? Hétvégén, a Telihold fényében, sámándob és ropogó tűz kíséretében igyekeztem valami szépséges célt adni az elkövetkező időszaknak. Ahogyan a füstölőtartómba raktam a palo santo-fehér zsálya keverékét és a lobogó lángok elé tettem, egyszercsak megláttam azt, amin már egy ideje dolgozom testileg és lelkileg is. Ez pedig az alázat. Mindennél tisztábban rajzolódott ki előttem az elmúlt hónapok soksok eseménye és tanítása: mindegyik ugyanoda mutatva. Azt gondolom, az egyike a legnehezebben tanulható erényeknek. Legfőképpen azért, mert nem is merjük magunknak bevallani, hogy milyen nehezünkre esik alázatosnak lenni. Hiszen az alázat félretolja az egot. Aki alázatos, az sosem egoból cselekszik. A lélek vezeti. És bármennyire is valljuk, hogy mi már annyira spirituálisak és lélek által vezetettek vagyu...

Nem kell mindig jól lenni. És pláne nem kell kifelé ezt mutatni. Lehetsz szarul, sírhatsz, dühönghetsz, lehetsz irigy és lehetsz kimerült. Lehetsz ideges, frusztrált és elégedetlen. Lehetsz elhagyott, szenvedő és féltékeny. És lehetsz bizony boldogtalan is. Anélkül, hogy elkezdenéd vizsgálni az okát.  Miközben minden, de tényleg MINDEN a csillámpónis ragyogó életről és annak eléréséről szól (sajnos már sok spirituális körben is) és mi lelkesen próbálunk megfelelni ennek az ideálnak, elfeledkezünk az egyensúlyról. Hogy nincs fény árnyék nélkül. Nincsen mosoly könnyek nélkül. Az ellenpólus igenis létfontosságú! Állj meg picit és csak engedd, hogy ne legyél jól. Ne kezdj agyalni, mit rontottál el: vajon transzgenerációs vagy karmikus vagy egy gyerekkori trauma? Ne kezdd végiggondolni, melyik terápia lenne a legmegfelelőbb. Csak feküdj rá erre a hullámra is és bízz magadban, bízz abban, hogy ez is csak víz! És előbb utóbb a dolgok beállnak a természetes egyensúlyba: és újra...