Úton Mankával

Egy olyan világról álmodok, ahol mindenki saját magával foglalkozik. Elkezd szembenézni a félelmeivel, problémáival, feszültséget okozó élethelyzeteivel. Elkezdi gyógyítani a sérüléseit, esetleges traumáit. Elkezdi rendberakni a kapcsolatait – legyen akár szerelmi, anya-apa-gyermek kapcsolat, baráti, munkahelyi kötődés. Egy olyan világról álmodok, ahol mindenki abból indul ki, hogy a másik dolga nem rá tartozik. Egy olyan világról álmodok, ahol mindenki tudja, hogy a másik ember és az általa belőlünk kiváltott reakció csak tükröt mutat, hol tartunk bent. Mert azt gondolom, hogy magunkból teremtjük a kintet és a kint tükrözi a bentet. Csodásan formálható körtánc ez. Egy olyan világról álmodok, ahol a legfontosabb a szeretet és a megértés. Az együttérzés. És az elfogadás. Egy olyan világról álmodok, amelyet szépen, lassan elkezdhetek valósággá formálni a szavaimmal, a tetteimmel, a cselekedeteimmel. Nem lesz könnyű, de megéri. Mert a világ, ha magadra figyelsz, gyönyörű.

Pár hete egyfajta „megérkezést”, megnyugvást, bizonyosságot érzek, hogy valami helyreállt belül. Akkora nyugalom van bennem, amit már hónapok óta nem éreztem. És egyelőre ez a nyugalom stabil, kibillenthetetlen. Sokat gondolkodtam, mi az, ami változott, mi lehet a titok nyitja. Hiszen nem lehet mindent az áramlásra fogni. Indiából betegen és zaklatottan érkeztem haza, rengeteg alvó és megdolgozatlan traumát piszkált meg az elvonulás. Aztán betegség betegséget követett és én kapkodtam, féltem, bizonytalanul próbáltam olyan döntéseket hozni, amiket inkább a kétségbeesés, mint az utamon való haladás szült. Meg is lett az eredménye: akadály akadály hátán tornyosult elém. Aztán végre május végén felfogtam a jeleket és hajlandó voltam komoly döntést hozni: megpihenek. Rendkívül nehéz volt, mivel sok embert kellett lemondanom, és ezzel együtt egy hatalmas félelmemmel szembenézni: mi van akkor, ha leállok és utána már nem kellek. De a késztetés, a jelek addigra már olyan erősek voltak, hogy ...