Pár hete egyfajta „megérkezést”, megnyugvást, bizonyosságot érzek, hogy valami helyreállt belül. Akkora nyugalom van bennem, amit már hónapok óta nem éreztem. És egyelőre ez a nyugalom stabil, kibillenthetetlen.
Sokat gondolkodtam, mi az, ami változott, mi lehet a titok nyitja. Hiszen nem lehet mindent az áramlásra fogni. Indiából betegen és zaklatottan érkeztem haza, rengeteg alvó és megdolgozatlan traumát piszkált meg az elvonulás. Aztán betegség betegséget követett és én kapkodtam, féltem, bizonytalanul próbáltam olyan döntéseket hozni, amiket inkább a kétségbeesés, mint az utamon való haladás szült. Meg is lett az eredménye: akadály akadály hátán tornyosult elém. Aztán végre május végén felfogtam a jeleket és hajlandó voltam komoly döntést hozni: megpihenek. Rendkívül nehéz volt, mivel sok embert kellett lemondanom, és ezzel együtt egy hatalmas félelmemmel szembenézni: mi van akkor, ha leállok és utána már nem kellek. De a késztetés, a jelek addigra már olyan erősek voltak, hogy nem hezitáltam, döntöttem és léptem. Az egész júniust pihenéssel, a saját belső hangocskám figyelésével töltöttem, igyekeztem újra összehangolódni saját magammal. Közben persze sokat beszélgettem barátokkal, akik hosszú-hosszú évek óta ismernek, néha talán jobban tudják a gondolataimat is, mint én magam. És rengeteget meditáltam és mantráztam, ami segített a fejemben zsizsgő zaj elcsendesítésében, ami szinte folyamatosan ott zsongott az aggódás, félelem, kétségek és önmagamban való kételyek hangjaként. És persze a rendszeres astanga, az én kíméletlenül őszinte tükröm, elmondhatatlanul sokat segített átlendülni ezen a holtidőszakon.
Utoljára februárban Balin hallottam ilyen kristálytisztán az én drága, bölcs, segítő belső hangomat. Ezt a kis arany iránytűt hívhatjuk belső hangnak, felsőbb énnek, isteni vezettetésnek, mindenesetre azt gondolom, bárki bármit és bármiben hisz, ezzel az iránytűvel mindannyian rendelkezünk, csak elő kell csalogatni. És hogy ennek mi a módja? Azt egyedül csak te tudhatod. Általában ez a hangocska a sok külső zaj (média, családi problémák, munkahelyi gondok, más emberek véleménye, másoknak való megfelelés, a mindennapi teendők sodró árja) hatására elhalkul, gyakran el is némul. Éppen ezért valahogy arra a módszerre kell rálelni, ami segít minden más elcsendesítésében, az elterelések leállításában. Végig kell gondolnod, mikor hallottad utoljára magad, mi idézte elő, mit kellett (vagy éppen nem kellett) tenned hozzá. Így már szépen lassan elindulhatsz a kis iránytűd felé. És kitartással, gyakorlással képes leszel folyamatosan a belső vezettetés iránymutatása szerint cselekedni. Kibújni a megfelelésből, kibújni a félelem hálójából és kiállni azért, amit mélyen legbelül mindig, minden körülmények között érzel, csak nem mersz kiállni érte. Nem mersz kiállni saját magadért, leküzdve félelmet és bizonytalanságot.
Nos úgy tűnik, én most ráleltem a számomra legjobb módszerre, és visszakaptam az iránytűmet és vele együtt kaptam egy nagy adag erőt is. Erőt ahhoz, hogy merjek erre a belső/felső vezettetésre hallgatni mindenek felett. Erőt ahhoz, hogy merjek határt húzni. Erőt ahhoz, hogy tudjak nemet mondani. Erőt ahhoz, hogy merjek akár gyenge lenni és megpihenni. Erőt ahhoz, hogy tudjak elengedni. Erőt ahhoz, hogy meg tudjam különböztetni a hamisat a valóigaztól.
A július és az augusztus még a pihenésé, elvonulásoké, töltődéseké. De közben érzem, rengeteg kis mag kezdett szárba szökkenni és lassan érzékelem azt is, melyikből lesz szépséges virág. És újra látom azt, amiért hosszú évekkel ezelőtt elindultam ezen a borotvaél keskenységű ösvényen.
Végezetül álljon itt egy idézet, amit talán már olvastál, bólogattál rá, de a jelen időkben bizony érdemes újra és újra elolvasva ebből is erőt meríteni, hogy megtegyük az első lépéseket a belső iránytűnk követéséhez.
„Az igazság egyszerű:
Nem mindenki fog megérteni.
Nem mindenki marad.
Nem mindenki bánik veled úgy, ahogy megérdemelnéd.
De nem is kell, hogy így legyen.
Mert eljön egy pillanat, amikor a békét választod.
A csendet választod a reagálás helyett.
Abbahagyod, hogy mások viharába süllyeszd magad.
Mert néha a legérettebb válasz a csend.
A legerősebb lépés az, ha elindulsz.
És a legnagyobb önszeretet az, ha többé nem helyezed magad az utolsó helyre.
Ez nem önzőség — ez gyógyulás.
Ez a bátorság, hogy önmagadat válaszd.
Hogy újraépítsd a lelked, mások jóváhagyása nélkül.
Hogy tovább haladj — akár egyedül is — de méltósággal.
És amikor ezt megteszed… az élet elkezd újrarendeződni."
/Morgan Freeman/
Megjegyzések
Megjegyzés küldése