Álomország kapujában

Álomország kapujában...

...avagy valóban merjük élni az álmainkat vagy csak úgy teszünk, mintha mernénk élni? Vagy meg sem merjük élni? 

Vajon mennyire számít, mit mond a másik, mit fognak szólni, mi a társadalmi és legfőképpen családi elvárás és ez mennyire befolyásolja, hogy mit valósítunk meg az álmainkból és mi az, amit feladunk. Nehéz témát hoztam, de muszáj feszegetni, mert egyre többen vannak körülöttem, akiknek szorít a cipő. És ez a szűk cipő általában egy kapcsolódás olyan emberrel, aki miatt feladjuk az álmainkat, feladjuk magunkat.

A mai mesém erről szól: megtanulni jól kapcsolódni és észrevenni, ha már ez a kapcsolódás nem szolgál. És ugyan én a saját párkapcsolatomról mesélek, de ez a kapcsolódás lehet egy barát, szülő, munkatárs vagy éppen gyermek is. Ennek megfelelően olvasd kérlek. Remélem, segítenek a soraim.

Azon „szerencsések” (azért zárójel, mert nem hiszek a szerencsében, de erről már írtam egy hosszabbat) egyike vagyok, aki most már bátran élheti az álmait. Ehhez az egyik legnagyobb segítség a támogató párom (szövetségesem, barátom és tanítóm egyben), akivel 21 éve kísérjük egymást.

Általában, amikor ehhez a mondathoz érek, a többség felsóhajt: jó neked, hiszen te olyan szerencsés vagy, hogy megtaláltad a párod és azóta is minden rendben. Nos, aki azt gondolja, hogy annak idején 21 éve szembejött velem álmaim lovagja, akivel azóta is szerelemben és békességben élünk, az valószínűleg álomvilágban él és/vagy túl sok romantikus filmet nézett. 

Hatalmas küzdelmek, 3 válásközeli állapot, rengeteg sírás, veszekedés, részemről sárkánymódban kiakadás, részéről néma csendben belülről önmarcangolás van mögöttünk. Elmondhatatlanul sok belső és külső küzdelmen vagyunk túl és mindketten tisztában vagyunk vele, hogy még lesznek is ilyen időszakok. De megtanultuk tisztelni és szeretni egymást annyira, hogy már másképpen beszéljük meg a problémákat. Más lett a minőség köztünk: nem harcolunk, hanem segítő szándékkal és támogatva mondjuk el, mi a problémánk egymással. Megtanultuk nagyon gyorsan észlelni, ha dühből, félelemből, büszkeségből vagy régi sebekből, gyerekkori traumákból vágunk vissza. Megtanultuk észrevenni, ha aznap bal lábbal keltünk fel és igazából önmagunkkal van bajunk, de a másikon akarjuk levezetni. És megtanultuk azt is, hogy hogyan érezzük meg, ha a másik most nehézben van, és segítsünk neki a felindulását csillapítani, vagy időben észlelni, hogy a kezdődő veszekedés most róla szól és nem rólunk.  Mondom még egyszer: ez nem így érkezett, ezt hosszú évek alatt alakítottuk ki, sajnos közben sok sebet ejtve a másikon. De megtanultuk azt is, hogyan gyógyítsuk egymás sebeit, hogyan próbáljuk a hegeket a javunkra fordítani és nem felemlegetni, mutogatni, mondván: nézd, már mennyi fájdalmat okoztál.

A fájdalom jó, mert tanít, mindig hoz valamit, amire ha figyelmesek vagyunk, esélyt kapunk változni, változtatni.

Ám ha túl sok fájdalom van egy kapcsolatban és nem kezdik kezelni, akkor bizony olyan mély sebek is keletkeznek, amik nem fognak tudni begyógyulni.

Nagyon NAGYON fontos időben észrevenni, hogy meddig tart az Utunk együtt és mikor kell egyedül folytatnunk. Minden ember okkal érkezik az életünkbe, és senki sem tud egy életen át kísérni. De akivel megadatik egy - rövidebb vagy akár hossszabb - közös utazás, arra tekintsünk tanítóként. És ha már nem tudunk rá így tekinteni, engedjük el, mert tanítás helyett sajnos rombolást hoz az életünkbe. És igyekezzünk felismerni, hogy amit bennem a másik előhoz, az miképpen szól rólam, hogyan kell változtatnom, kell-e egyáltalán változtatnom. Azt hiszem, a titok nyitja az, hogy nem csak magamra, hanem a másikra is figyelek. Igyekszem megérteni az ő fájdalmát és igyekszem vele megértetni a saját fájdalmamat. Nem egyszerű és nem is könnyű, tudom jól. 

És igen, nagyon sok munka van a kapcsolatokban, de ha sikerül kizárnunk az ego rendkívül zajos, mindent elnyomó hangját és meghalljuk, megérezzük, meglátjuk a lelkek találkozásának igazi célját, akkor egészen más minőségbe emelhetjük magunkat – a másik által.

Érdemes belevágni, hogy ne csak a kapuban ácsorogjunk vágyakozva, hanem be is léphessünk saját Álomországunkba.