Mindenki a maga szintjén nyomorog

Szeretem a hajnalt, tiszta, üres, sötét és csendes. Tökéletes időpont az elmélyülésre. 5 hónappal ezelőtt újra elkezdtem kora hajnalban kelni és befelé figyelni az astanga jóga segítségével.

Az astanga szerintem az egyik legnehezebb jógafajta, már ha lehet ezt így rangsorolni. Egy kevésbé hajlékony ember számára mindenképp. 

Minden alkalommal megküzdök magammal, amikor csörög az óra 4:40-kor. 

Aztán a metrón és villamoson zötyögve. Majd a terembe lépve. De valahogy minden alkalommal, amikor elhangzik a "samasthiti" és együtt énekeljük a nyitómantrát, a világOM a helyére kerül. No nem sokáig, kb a 3. kör napüdvözletig, amikor kezdődik fejben az alkudozásás, morgás, elégedetlenkedés, értetlenkedés és néha a boldog elégedettség.

Ma 2 régi és rutinos gyakorlóval voltam a Temple-ben. A saját sorozatomat csináltam, és befelé koncentráltam, végre sikerült magam alá gyűrni a lábam - a Tiramgmukha ékapáda pascsinattánászanát igyekezvén megcsinálni - és 5 légzés erejéig meg is bírtam tartani (ok, Julcsi segítségével) billegve, izzadva, szuszogva, belül megkérdőjelezve magam, de közben baromi elégedetten, hogy végrevégre hajlik, amiről azt gondoltam, sosem fog.

Jött a nehéz is, igen erőteljes hányingerrel, de tökéletesen be tudtam azonosítani, milyen lelki nehézségek oldódnak most bennem. Muszáj a lelki munka mellett a testet is segíteni...vagy a test segíti a lelket, ezt talán így szét sem lehet választani. Mindenesetre működik, nagyon!

Majd pihenésre készülve szétnéztem. Gyakorlott társaim számomra olyannyira lehetetlen pózokban tekeregve szuszogtak, amikre nekem - első gondolatként az jött, hogy - újra kell majd születnem.

Aztán arra gondoltam, hogy 5 hónapja még egyenes lábbal sem tudtam normálisan ülni, nemhogy hajlítgatni, rádőlni. Ők is így kezdhették talán és úgy érzem,kellő gyakorlással és kitartással egyszer az én lábam is a nyakamba kerül, vagy én is fogok két kézen magam fölött összegubózva szuszogni. 

"Nyugiiii, mindenki a saját szintjén nyomorog" - mondta egyszer valaki sziklamászás közben, amikor egy sima kis 6os útban izzadtam véremet. 

És lám, milyen igaza volt. Hiszen mindenki megküzd azokkal a gondolatokkal, démonokkal, cipelgeti azt a nehéz keresztet, bármennyire is azt gondoljuk első látásra, hogy neki milyen könnyű és mennyire jó. És bizony soksok munka, odaadás, kitartás kell ahhoz, hogy eljussunk A-ból B-be. De azt gondolom, megéri. Amit egyegy ilyen testi gyakorlás és lelki tisztulás után érzek, az elmondhatatlan. Igen, nyomorgok, de végre már eljutottam oda, hogy büszke vagyok arra, hogy képes vagyok minden nap "nyomorogni".