Egy Kamaszkörutazás margójára

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de bennem időről időre felmerül a kérdés: vajon mi végre vagyok itt e Földön. És milyen nyomot hagyok majd magam mögött. Vajon hagyok -e nyomot egyáltalán? És nyilván benne van a kérdésben, hogy milyen karmát tudok ebben az életben ledolgozni/átdolgozni/megfejlődni és milyen karmát hagyok hátra, egy következő életembe az ebbéli életem tetteinek következményeképp.

Igencsak személyesre íródott poszt következik a tegnapi Kamaszkörutazás apropóján, mely eseménytől most egyszerre tudnék nevetni és sírni, annyira felemelőre sikeredett.

Az elmúlt 48 évemet és ebből 15 év tudatos önismereti útját végiggondolva hihetetlenül jó életet gondolok magaménak. Miközben irdatlan mennyiségű sz*rviharban álltam, ültem, sőt fetrengtem és biza volt, hogy úgy éreztem: annyira beterít a sz*r, hogy nincs kiút. Bántalmazott gyerek voltam, amit ma már ki merek mondani: már egy 4-esért is előkerült a fakanál, szíj, később pedig bezártak a szobámba. Rettegtem a szülői szigortól, ezért megtanultam tökéletesen hazudni és ki is találtam magamnak egy álomvilágot. Otthon pedig hazudtam és hazudtam és hazudtam. Hogy büszkék legyenek rám. Hogy szeressenek. Mert a büntetéseket nyilván azért kaptam, mert nem vagyok jó, engem szégyellni kell. És szégyelltem is magam, gyűlöltem is magam, éppen ezért saját magamat is elkezdtem bántani. Gyertyáztam, forró viasszal égettem a testem: nem volt elég a sok verés, ami otthonról jött. Aztán beköszöntött a kamaszkor: lázadni kezdtem. Kiszöktem, késtem, vállaltam mindenfajta büntetést, de végre élni akartam. Természetesen próbáltam azért mégiscsak megfelelni: olyan iskolákat választottam, amit nem is akartam – a szülők álmait kezdtem sorra megvalósítani. Mire leesett, hogy lehetne ez másképp, addigra már füveztem, kokaint szippantgattam és ittam, méghozzá nem keveset. És továbbra is hazudtam és hazudtam és hazudtam. Aztán főiskolán előálltam a farbával: én ezt nem akarom. Emlékszem, apám hallgatással büntetett, 3 hónapon át egyetlen szót sem szólt hozzám. Otthagytam a főiskolát, elkezdtem dolgozni és hogy ne kelljen ebben az irdatlan lelki terrorban élnem, belemenekültem egy bántalmazó házasságba. 4 évig bírtam a folyamatos megcsalásokat és akkor egyszercsak elegem lett. Mindenből és mindenkiből. Egyik veszekedéskor az akkori férjem a torkomra tette a kezét (akkor először akart fizikailag bántani) és én rájöttem: évek óta fojtogatnak….a szüleim, a férjem, soksok ismerősöm, és én saját magamat a mozdulatlanságommal...

Elköltöztem, emlékszem, egy motelben aludtam, végigzokogtam az éjszakát, miközben a tévében a Pretty Women ment. Azóta is imádom ezt a filmet, valahogy a saját kitörésemet is jelképezi. Ekkor voltam 26. Aztán elindultam lassan, nehezen, könnyekkel, és verejtékkel teli úton. Végre jött egy párkapcsolat, ahol önmagam lehettem. 21 éve tart, nyilván rengeteg meló van és lesz is benne, de minden pillanatát imádom. A szüleimmel megszakítottam minden kapcsolatot, anyámmal még néha próbálkoztam, de sajnos ebben az életben nem tudtunk egy nyelvet beszélni. Édesanyám ma már fentről néz le rám, én pedig sokat kapcsolódom hozzá, mert az elmúlt 15 év megmutatta, miért is alakultunk mi úgy, ahogy. És mostanra már hálával és szeretettel gondolok rá. És mostanra már szeretem a sebeimet, mert mindegyik egy-egy tanítást hordoz magában. Utólag már így gondolom. Az eddig megtett út hosszú és rögös volt és visszagondolva bármit megadtam volna azért, ha fiatalon van egy biztonságos kör, ahol önmagam lehetek. Úgy sejtem, pontosan a fenti életutam vezetett el odáig, hogy 1 évvel ezelőtt elkezdett mocorogni bennem egy gondolat: segíteni a kamaszoknak. És ez most úgy érzem, elindult egy csodaszép, lágy, megtartó és biztonságos úton.

Tegnap 5 bátor tinédzser jött el hozzám: volt, aki szülői ötlet nyomán, és volt, aki saját kíváncsiságától hajtva. 2 órás programot terveztem, végül majdnem 3 órás lett és még tarthatott volna tovább is.

Az első fél óra feszengős volt: én izgultam, ők izgultak és/vagy nem értették, mit is keresnek itt, meg néha én is megijedtem: mit is csinálok itt. Aztán elkezdtem őszintén mesélni nekik magamról, a gyerek- és kamaszkoromról, majd belevágtunk egy hangutazásba, ami nemcsak segítette őket, de megnyitott köztünk egy kaput. Ahol már nem feltétlenül csak felnőtt-kamasz kontextusban ültünk ott egymással szemben, hanem lélek találkozott lélekkel.

Egy tapasztaltabb, javában az Útját járó lélek próbált 5 csodás, bátor és az Útját még csak most pedzegető Léleknek segíteni, bátorítást adni.

A végén majdnem sírtam: micsoda hihetetlen lehetőségekkel rendelkező generáció ül itt előttem nyitottan, érdeklődve és lehetőséget kapva arra, hogy ők már egy másik mintát írjanak maguknak, a leendő Életüknek.

Ölelkezve búcsúztunk, lelkesen fogadták, hogy jönnek újra, az én szívem pedig repesett, hogy kaptak egy szűk kis kört, ahol megnyílhatnak, önmaguk lehetnek, vállalhatják egyaránt az örömöket és a problémákat is és a legfontosabb, hogy őszinték lehetnek. Neeeeem, nem velem szemben. Sokkal fontosabb, hogy saját maguk előtt nyílhatnak meg őszintén. És lehetőségük van átírni mindent, amit csak szeretnének. Őszintén örülök, hogy ebben most egy darabig én is segíthetem őket.

November 13-án folytatás következik, témát is adtak a fiatalok, úgyhogy Ágival várunk mindenkit soksok szeretettel, stresszoldó légzésekkel és rengeteg hangszerrel.