Az aranyalma

Lassan elindulok haza a Rushikulamból, pár óra múlva jön értem a sofőr, aki kivisz a reptérre. 10 napon át volt az otthonom és ahogyan tanárom ( aki egyben házigazdám) utolsó nap megjegyezte, idén már családtagként érkeztem. Tavaly rettenetesen nehéz volt az elvonulás, minden új volt: a hindu szokások, az étkezés, a fürdés, az egész napos földön ülés. Átállni az angol nyelvre, közben szanszkritül énekelni és mantrázni. Megviselt az időeltolódás, az időjárás és a hajnaltól estig tartó programok. És bár élveztem, mégis úgy éreztem, nem feltétlenül jövök vissza következő évben. Azonban valami mégiscsak hívott és milyen jól tettem, hogy hallgattam a belső hangra. Az idei elvonulás egészen más volt, mint a tavalyi, sőt, egészen más volt, mint eddig bármelyik elvonulás. Mélyebben tudtam kapcsolódni magammal, jobban éreztem, mire is van valójában szükségem és ki mertem állni magamért. Ha kellett, elengedéssel, ha kellett megengedéssel. És akkora erőt kaptam a következő 1 évre, amivel tudom, érzem, hogy végre el tudok indulni úgy IGAZÁN a saját, önálló, felnőtt utamon.

De hogy ez az elvonulás se legyen olyan könnyű, az utolsó napokban érdekes tapasztalást kaptam, ami rendkívül tanulságos volt és azt mutatta meg, hogy soha semmi sem véletlen és sose legyek elégedetlen azzal, ami van, mert mindennek oka van.

Na de mi is történt? Sok keleti vallás tartja úgy, hogy egy nő a vérzése idején nem vehet részt vallási cermóniákon, rituálékon. A hindu hit szerint a nő, amikor vérzik, egy lefelé irányuló energiának tesz eleget, azonban a rituálékon és ceremóniákon történő kapcsolódás az istenivel egy felfelé irányuló energia. Így a hinduk hite szerint ez nem tesz jót a nő egészségének azokon a napokon, amikor tisztul és helyet ad az újnak. Valamint azokat, akik ezzel a felfelé irányuló energiával kapcsolódnak, lehúzhatja a női tisztulás lefelé mozduló ereje.

Már 7.napja voltam a Rishikulamban, reggel egy tisztító rituáléval kezdünk, a sandhyavandanammal, majd astanga gyakorlás, ezután egy olyan szertartás, amit Sivának ajánlunk fel. Napközben nincsenek szertartások, csak chanting és satsang (szanszkrit énekek és filozófiai beszélgetések), viszont estefelé, vacsora előtt egy gyönyörű szertartást tanulunk minden nap: a Durga Depa Puját. Amikor a 7. napon szembesültem női létem tisztulási szakaszával (azaz elkezdtem vérezni), szólnom kellett mindkét tanítómnak, hogy mostantól nem tudok astangát gyakorolni. Illetve kikértem Vigneshwar - a védikus filozófia tanítóm - tanácsát, ilyenkor mit tehetek a mindennapi szertartásokon és rituálékon. A válasza csöppet lesokkolt: mostantól amíg itt vagyok, nem csinálhatom a pujákat (ejtsd púdzsa) Csöndben ülhetek hátul és hallgathatom, de nem énekelhetek és nem csinálhatom a megszokott rituálékat. Nem ülhetek a többiek közé és nem érhetek a rituáléhoz használt szent eszközeimhez. Első gondolatom az volt, hogy nemár, ezt most miért kapom? Aztán elkezdtem sírni, mert picit olyan volt, mintha már most hazaküldenének. És végül eljutottam oda, hogy ezt az egész helyzetet áldásként kezeljem. Péntektől hétfőig csak megfigyelek és csendben vagyok. Belül szembenézek minden gondolatommal. És ha kell, megküzdök velük. Vasárnap ráadásul Maha Sivaratri, az egyik, ha nem a legnagyobb ünnep, egész napos böjttel és szertartással. Ott is csak megfigyelhetek. És eljött Síva ünnepe, reggel tűzszertartással kezdtünk, a kis Ganesha szobromat odaadtam Áginak, hogy tetesse az oltárra, hiszen én nem adhatom át közvetlenül Vidneshwarnak. A szertartás alatt végig csak oldalt ülhettem és amikor a végén mindenki megkapta a központi tűznél a vörös áldozsinórt, a megáldott sálat és a virágokat, akkor azért picit csalódott voltam. Az egyik ok, amiért pont most jöttem ki Indiába, az a Sivaratri volt. Na de legalább Ganesha végig részt vett az ünnepségen, figyeltem, ahogyan középen, virágokkal körbevéve töltődik. 

Miután vége volt a szertartásnak és Vigneshwar mindenkinek odaadta a szobrait, zsinórt, sálat, virágot és gyümölcsöt , odafordult hozzám, hogy holnap reggel 7-kor vár az otthona előtt. Mondanom sem kell, reggel 6:59-kor ott toporogtam az ajtaja előtt, gondoltam kint rám rakja a zsinórt és a sálat is, aztán mehetek. Azonban más volt az isteni terv, sokkal csodálatosabb és meghatóbb, mint amire vágyhattam. Tanítóm behívott az otthonába, odavezetett a házi oltárához, ami tele volt virágokkal és illatozott a füstölőktől és ott kötötte fel az áldózsinórt, ott rakta rám a sálat és a saját oltáráról hozta oda az én kis Ganésámat🙏. 

A meghatottságtól csak mosolyogtam, meghajoltam és csendben távoztam. 

És közben megérkezett a tanítás: mindig mindennek oka van. És mindennek megvan az ideje is. Ideje van a várakozásnak, a türelemnek, az érlelődésnek. És a legváratlanabb pillanatokban, ha elég kitartóak és türelmesek vagyunk, megkapjuk az aranyalmát, ami kidnig is a miénk volt. Pontosan a legváratlanabb, ám legtökéletesebb pillanatban. Abban az áldott szent pillanatban, amikor megérett rá az alma is és én is. 

És hogy mi ebből a tanulság? Azt hiszem az, hogy mindig fogadd el, amit kapsz. Mert mindig minden egy nagyobbnak a része és mindig minden úgy van jól, ahogy van. Hiszen akármekkoráknak is érezzük azokat a bizonyos hullámokat, az mindig csak víz. Az aranyalma pedig ott van és ránk vár: kizárólag rajtunk múlik, képesek vagyunk -e megkapni, megfogni, meglátni és használni. 🙏