Csillámpónis Spiriország közepén

Besokalltam. És szerintem nem vagyok egyedül. Na de hadd kezdjem az elején…..egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy 2000-es évek eleje. Úgy gondolom, valahol itt kezdődik az én történetem is. Az elmúlt évek, évtizedek végre lehetőséget adtak arra, hogy a régi, materialista világ picit meghasadjon és ezen az apró résen belopakodjon csendben, kertek alatt a spiritualizmus. Amikor 2010-ben először kerültem el egy ilyen körbe, csak pislogtam, de közben nagyon közelinek, nagyon ismerősnek éreztem mindent, ami történik. Akkoriban azok a szavak, hogy energiaáramlás, öngyógyítás, aura, csakra, reiki, családállítás…még szinte szentségek voltak. Ittuk a tudást egy új világról, ami mégis olyan ősi, elementáris, zsigerig hatoló, hogy nem volt kérdés számomra: minden tanítása igaz. Akkoriban még tényleg az őszinte tudáson és tanításon volt a fókusz, a legtöbb tanítónak nem volt konkurenciája, igaz cél volt, hogy minél több ember elkezdjen a spiritualizmus felé fordulni. Akkoriban csoda volt, ha egyegy ember elköteleződött. Nem voltak trendi workshopok és elvonulások: emlékszem egy pici bérlakásban gyűltünk össze páran és gyakoroltuk az auralátást. és az energiák áramoltatását egyik testtől a másikig. Mint valami szekta, és én annyira büszke voltam arra, hogy ebbe a különleges, titkos körbe tartozhatom. Mintha beléphettem volna a tündérkertbe és sorba szedegethetném le a híres aranyalmákat. Becsben tartottuk a megszerzett tudást és barátokon, rokonokon gyakoroltunk. Az egyik legélesebb emlékem, amikor a 2 éves kisfiam már ismerte a színeket, el is tudta mondani, mit lát és arra kértem, csukja be a szemét. És csak arra koncentráljon, amit a lehunyt szeme mögött lát. Én pedig küldtem neki gondolatban egymás után a színeket: zöld, kék, narancssárga, piros. Ő pedig sorolta hangosan: zöld, kék, narancssárga, piros. még én magam is megdöbbentem, mert ez tényleg volt és működött. Alig mertem bárkinek mesélni róla, nehogy boszorkányként égessenek el. Ez volt az első csoda, majd jött a többi: látomások, tisztítások, energiaáramlások, góckiszedések. Mindmind olyan „csoda”, ami akkoriban hihetetlen volt. Semmi sem kellett hozzá, csak a kísérletező kedvünk és a hitünk.

És azt hiszem, ebben rejlik a kulcs: hogy akkoriban hittünk, mert nem volt túl sok információnk. Amit tapasztaltunk magunkon és a másokon végzett kezeléseken, azt el is hittük, mert ott volt. Nem kellett bizonygatás, nem kellett tanfolyam és végzettséget igazoló papír. Csak működött. Pontosan ez az a hit, amit mostanában feladtam és elfelejtettem egy insta és tünékeny álvilágért: a saját magamba, az erőmbe, a „szuperképességembe” vetett hitem. Mint Superman, akinek a zsebében kriptonit lapul – úgy nyomott össze az elmúlt években a social mediából áradó sok álspiritualizmus, a sok elvárás, a sok „spiri” program, „spiri” ember, akik elhitetik, hogy az az „igazi”, amit nagy hókuszpókusz és csillivilli közepette csinálnak. Ember legyen a talpán, aki képes kiválasztani, kihez is menjen, mi és ki is segít neki úgy igazán. A nagy zajban már elveszítettük a legfontosabb kincsünket: a tisztán érzékelésünket. Így hamar áldozatai leszünk az illúziónak.

És hát valljuk be őszintén, manapság, ebben az instant tökéletesség illúzióját fenntartó világban erre van igény. Ma már egy kis szerény bérlakásba senki sem jönne el a kezelésemre , amit egy egyszerű leterített pokrócon tartok - csak azért, mert meggyógyíthatom. Az emberek azért mennek, mert szép a díszlet, jó illatok vannak, hangzatos végzettségek és elnevezések repkednek a levegőben. Lehet meditálni és pranajamázni és mantrázni és testből kilépni, jelentsen bármit is IGAZÁBÓL ez a sok fura szó. Mint amikor annak idején elkezdtünk nevetni azon, hogy a takarítónő tisztaságkoordinációs menedzser lett. Most tisztánlátók, testtudat-trénerek, lélekgyógyászok és még kitudja, milyen hangzatos névvel illetett emberek igyekeznek százezer bőrt lehúzni a spiritualizmusnak és gyógyításnak kikiáltott programjaikkal szenvedő embertársaikról.

Fel van öltöztetve a spirituális világ egy gyönyörű köntösbe, aminek az alapjai igazak, így eladhatók: meditáció, légzés, tudatosság, fehér ruhák, tollak, füstölők, de közben, ha minden lekerül, a király bizony meztelen. A sok külcsín a legtöbb esetben csupán csak eltakarja a sekélyes belsőt, ami ráült egy divathullámra, és most éppen jó a széljárás, de semmi több.

Nos, konkrétan most így érzem magam, ennek a hamis illúziónak a közepén ücsörögve, bizonytalanul , félve, hogy ebből hogyan lehet felemelkedni. Egyáltalán kell -e felemelkedni.

És biztosan sok ember lelkébe belegázolok fentiekkel, akik nemrég indultak az úton és most kikérik maguknak, mert hiszen ők ezt megtanulták. Nos, van egy rossz hírem. Ha a fenti írás kiborít, akkor bizony mélyre kell nézned, önmagadba és kitalálni, miért is érint rosszul. Mert hát ugye akinek nem inge… 

Aki pedig most szorgalmasan és szomorúan egyetértve bólogat, annak jó szívvel és szeretettel ajánlom a következő gondolataimat:

Körbenézek és azt látom, rengeteg az ocsú, RENGETEG! Gyakorlatilag eltakarja a búzát. És ez a sok ocsú is mind búzának érzi magát, talán önhibáján kívül, elhitetve magával, hogy amit tesz, az igaz és jó. És valahol, valakinek a világában ő tényleg búza és tényleg igaz és jó. Nem feltétételezek mást. Nem akarok mást feltételezni….

Azonban ott a soksok búzaszál, aki évek óta állja a vihart, a szelet, az ellenszelet. És a kérdés, ami felmerült bennem: van -e ezeknek a kis törékeny búzaszálaknak annyi ereje, élni akarása, hogy ne törjenek össze és ne kerüljenek be teljesen az ocsú alá? Tudnak -e rendületlenül kitartani, sőt, akár még növekedni is, amikor minden áldott nap rájuk ömlik egy újabb adag ocsú?

Nos, a lecke fel van adva: ha a búzaszál élni akar, ki kell tartania.

Ahogyan Alice A. Bailey írja az Értekezés a Fehér Mágiáról című könyvében: „Sem csillogás, sem illúzió nem tarthatja hosszan vissza az embert, aki elszánta magát, hogy követi a borotvaél keskenységű Ösvényt, amely átvezet a vadonon, a legsűrűbb erdőn, a szomorúság és kiábrándultság legmélyebb vizein, az áldozatok völgyén át, a látomások hegyein át a megszabadulás kapujához. Néha sötétben utazik (és a sötétség illúziója nagyon valóságos), néha olyan elvakító és zavaró fényben, hogy aligha láthatja az utat maga előtt, megismerheti milyen botladozni az Ösvényen és összeesni a szolgálat és küzdelem nehézségei alatt. Időlegesen mellékútra térhet és az ambíció, az önérdek és az anyag kábulatának mellékösvényein haladhat, az elcsúszás azonban csak rövid ideig tart. Sem égen, sem a pokolban, sem a földön, sem sehol meg nem akadályozhatja semmi az ember fejlődését, aki már ráébredt az illúziókra, akinek az asztrálsík csillogásán túl felvillant a valóság, és aki már hallotta, még ha csak egyetlen egyszer is, saját lelkének hívó harsonáját.”