Amikor annyira fáj, hogy már jó - avagy miért érdemes az önismereti utat elvonulásokkal támogatni

Hétvégén ismét elvonuláson voltam, a keményebbik fajtán, a megdolgozós, megdögönyözős, kifacsarós, mégis fényt adós típusún.

Bár már hosszú évek óta foglalkozom önismerettel, elvonulásokra mégis csak pár éve kezdtem járni, nagyjából akkor, amikor újra kinyitották a világot a covidot követően. Addig valahogy úgy éreztem, nekem bőven elég 1-1 nap családállítás, vagy akár egy jó előadás. És őszinte leszek: féltem is attól, hogy ami 1 nap alatt olyan hihetetlenül mélyen meg tud érinteni, az vajon mit tenne velem 3-4-5 nap alatt. Szétcincálna, abban biztos voltam, de vajon össze is rakna? Nos, a jó hír, hogy a végén mindig össze leszel rakva. A rossz hír, hogy ez egyedül rajtad múlik, a többiek „csak” segítenek, ha szükséged van rá. De egyedül te tudhatod, mi az, amiben vagy és mi az , amire igazán szükséged van. Mi az, amit beengedsz és mi az, amit nem.

Életem első elvonulására úgy mentem el, mint egy kis mininyaralásra: jajdejóóó, én most végre trendibben is önismerek, „elvonulok”. Aham, hát annyira jól sikerült a mininyaralás, hogy utána napokig szedegettem össze a részecskéimet, miközben legbelül éreztem minden porcikámban, hogy jó lesz ez nekem. És így is lett. Bár akkor, ott még nem éreztem, de ahogyan teltek a napok és hetek, ahogyan az ott felmerült gondot nem a szőnyeg alá söpörtem, hanem bevittem terápiába, máris kezdtem jobban lenni. Könnyebbnek érezni azt, ami miatt rászántam magam, hogy elvonulok.

És az igazi változás akkor tudatosult bennem, amikor először jött velem szembe egy probléma, amire végre soksok év, évtized után egészen másként (elárulom sokkal jobban) reagáltam. Akkor megértettem, miért is fontos elvonulni és egy értő és szakértő vezetővel, hasonló lelkitársakkal lemerülni a mélyére.

Valami ilyesmi indíttatásból mentem el most hétvégén is a levegő őselemmel való kapcsolódásra, melyet Barát István tartott. István dalait már hallgatom egy ideje, tavaly pedig az Utak és Kulcsok elvonuláson hallhattam a Kincsek Völgyében. Aztán szembejött ez a programja , pont akkor, amikor már hetek óta bedugulva, levegőért kapkodva szenvedtem az arcüreggyulladástól. Nem is gondolkodtam sokat, azonnal jelentkeztem.

A 3 nap alatt a transzlégzés, a lélekkenu és a számtalan gyönyörű dal elvitt a saját poklom legmélyebb bugyrába, hogy végre megláthassam azt a traumámat, amit az elmúlt években egyéni és csoportos terápiákban is csak görgettem magam előtt, reméltem, hogy ha húzom az időt, akkor meg is nyerem. Nem így lett, egyre jobban toporogtam egy helyben, míg végül ismét testi tünetek hívták fel a figyelmet: nincs megúszás. Nincs kibúvó. Bárhogyan is próbálkozom, a legmélyebb önmunka hozza a megkönnyebbülést. És ez sosem könnyű. Ahogyan egyszer egyik családállító ismerősöm mondta: mindig ugyanabban a spirálban pörgünk, csak szerencsére egyre rövidebbek és kisebbek a körök, és földet éréskor talán egyre kisebbet puffanunk.

Nos igen, a hétvége elhozta a LÉLEKzetet, és egyfajta tisztulást/tisztánlátást afelé, amerre mindezidáig nem mertem tekinteni, még kevésbé mertem elindulni. Végre megkaptam az erőt és az iránymutatást, egy új önismereti út első lépésével. És bár tisztában vagyok vele, hogy talán ez lesz eddigi önismereti utam legnehezebb feladata, mégis izgalommal tekintek rá és tudom, érzem minden porcikámban, hogy ismét egy egészebb ÉN fog felbukkanni a mélyből újjászületve.

És hogy miért is írtam nektek erről? Mert hihetetlenül fontosnak tartom, hogy belevágjunk az önmunkába, hogy szembe merjünk nézni a sötét oldallal, az árnyékrészeinkkel, a lehasított traumáinkkal. Enélkül is lehet élni, de hiszem, hogy ha elindulunk ezen a rögös ösvényen, egy sokkal teljesebb, gazdagabb, önmagunk felé mélyebb megértéssel és szeretettel teli életet élhetünk.