Indulj el, hogy hazatérhess önMAGadhoz
Meglehetősen mély önismereti folyamatban vagyok ismét, így egészen tisztán érzem, hogy mennyire nehéz is ilyenkor a „hazatérés”. Elvonulások, családállítások segítenek január óta, ám érzem, ez most megint egy új helyre fog vezetni. Egy új „hazatérésben” vagyok.
Amikor 15 éve elkezdődött a tudatos, teljes jelenléttel és döntéssel megerősített önismereti utam, akkor még fogalmam sem volt róla, mibe is vágok bele. Kezemben egy icipici csecsemő (a kisfiam), bennem rengeteg frusztráció és düh és egyetlen dolgot tudtam: ez így nincs jól. Egy barát tanácsát megfogadva mentem el életem első családállítására, ami megnyitott előttem egy „zarándoklatot”. És mint egy igazi zarándokúton: voltak nehezebb szakaszok, voltak olyan részek, amiken sokkal könnyebben átértem, mint ahogyan gondoltam. És persze rengeteg olyan szakasz is volt, amikor azt gondoltam, kiszállok. Nem volt elég erőm, nem láttam a végét, talán néha még az értelmét sem láttam.
Az önismereti út pontosan olyan, mint egy zarándoklat: vannak benne csodás, virágos rétek, kitisztul feletted az ég és kisüt a nap. Úgy érzed, megérte elindulni, hiszen minden olyan gyönyörű, szívmelengető. Aztán jönnek napok, amikor csak esik és esik, végeláthatatlanul. Igyekszel haladni, ám a sáros úton folyamatosan elcsúszol, néha még jól pofára is esel, felhorzsolod magad, vérzel itt-ott. Még akár komolyabb sérüléseket is szerzel, úgy érzed, rosszabb az állapotod, mint amikor elindultál. Aztán persze kisüt a nap, mert mindig kisüt! és elindul a reménysugár és a gyógyulás.
Aztán egyik nap ismét ködös, borús napra ébredsz, napokon át csak a homály , a hideg, a köd és a zúzmara. Néha leülsz, néha lefekszel, néha talán nem is akarsz felkelni soha többé. Végül összeszeded magad és újra útra kelsz, tolod a kilométereket, - trauma trauma hátán….melyikkel is kéne folytatni.
Ezen az úton szerencsére mindig vannak pihenők, enélkül talán nem is bírnád. Ám amikor eléggé kipihented magad (no nem feltétlenül te érzed ezt, hanem inkább Fent gondolják úgy magasabb tudatban), elkezdődik egy noszogatás: kelj útra ismét. Néha, ha nem akarod fogni a jeleket, erőteljesebb pofonok, betegségek formájában érkezik, néha pedig kíméletesen, megérzés formájában vesz rá, hogy haladj tovább. Minden új szakasz egyegy újabb, mélyben megbúvó trauma. Sosem tudhatod, mi vár rád, mennyire kerülsz mélyre és hogyan fogsz felbukkanni.
Miközben ezt a rögös, durva, mégis olyan felszabadító utamat járom, sokszor fordul meg a fejemben, hogy talán jobb lenne tudattalanul, apró kis célokat kergetve, esténként bebambulva feküdni, várni a másnapot és nem agyalni folyton folyvást valamin. Csak ülni otthon, el sem indulni, így nem is kell hazatérni. De nincs menekvés, mert aki egyszer elindul, annak a zarándoklat lesz az Élete. Mindig fejlődni, mindig kutatni és keresni, mit miért teszel. Változni, gyógyulni, jobbá válni: ez a legnagyobb cél.
És tudjátok, mit? Azt hiszem, már sosem fogok hazatérni oda, ahonnan indultam, és ez így van jól. Mert miközben építjük saját magunkat az önismeret által, közben egy egészen más belső én születik, s vele együtt sokszor a külső is változik. És ahogyan változunk, úgy változik minden körülöttünk: a családunk, a barátaink, a munkánk, a hobbink. Szépen lassan átalakul minden, lemorzsolódik, amire már nincs szükségünk és belép, ami az új életünket segíti. Megtanulunk határt húzni, megtanulunk „nem”-et mondani, megtanuljuk annyira szeretni magunkat, hogy „önző” módon magunkat válasszuk. Igen, azt hiszem EZ az igazi hazatérés: felépíteni egy új Én-t, elengedni a régit és fogadni az újat. Visszatérni az eredethez, HAZAÉRNI, a Felsőbb Énhez, egy olyan maghoz, önMAGunkhoz, amiért vállaltuk, hogy leszületünk és végigmegyünk az Úton. Ha kell, szenvedünk. És fejlődünk és gyógyulunk. Ám ez egy rendkívül nehéz és hosszú folyamat. Benne van a gyász, az elengedés, a düh, a szomorúság és a csalódás is. Félelem az újtól, az ismeretlentől, hogy mi vár ránk. Mert nem elég a régi rosszat elengedni. Nem elég egy új világot építeni. Abba meg is kell érkezni, haza is kell érni. Igen, azt hiszem minden zarándoklat legnehezebb része a hazatérés. És csakis rajtunk múlik, milyen lesz az új otthon, ahova érkezünk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése