(H)Ősök ereje

Reggelente, amikor astanga után a 7-es busszal a Gárdonyi térről átkelek Pestre - a Tököly út és Hungária körút sarkára - valahogy mindig körbeleng a történelem és benne a saját kis történelmem időtlen szelleme. Ilyenkor sosem veszem elő a telefont, viszem a szívemben a reggeli gyakorlás együtt légzését, megtartását, egyensúlyát a buszon is, mielőtt bezuhannék a valóságba: az irodámba és a telefonomba. Gárdonyi tér, a Gellért szálló és a Gellért hegy, a rakpart és a Romkert, a Ferenceik tere – Jégbüfé előtt talpig feketében – majd Astoria, Blaha, Keleti és a rettenetesen megkopott Tököly út, régmúlt báját idéző villákkal, félig letört szobrokkal az épületek homlokzatán. Érdemes egyszer végigmenni: a Gárdonyi tértől egészen Zugló vasútállomásig csodás épületek emlékeztetnek arra, hogy a nagymamám is itt élt a nagypapámmal szerelmesen, küzdelmesen, bátran és erősen. Nagyikám hihetetlenül erős asszony volt: egy 2 éves kisfiúval (az apukámmal) 1945-ben felköltözött vidékről Budapestre, hátrahagyva egy súlyosan bántalmazó házasságot. Itt esett szerelembe nagypapámmal - akit én nagypapámnak hívok, bár vér szerinti nem lenne az - aki 9 évvel volt fiatalabb nála és még a szülőfalujukban szerelmesedett nagymamámba,aki akkoriba észre sem vette a csillogó szemű kamaszfiút.

Itt Pesten aztán végre beteljesítették, amiért születtek: halálukig együtt küzdve, becsülve és szeretve egymást próbálták túlélni és megélni a történelem viharos évtizedeit. A második világháború végét, 1956 szörnyű rettegését (ott majdnem agyon is lőtték őket, ahogyan egy kordonon próbáltak oldalkocsis motorkerékpárral eljutni nagyikám szeretett boltjába,ami a munkahelye volt.) Majd a 60-as években nagyikám börtönbe került, mert nem volt hajlandó hűséges lenni az akkori politikai vezetéshez. A 70es években nagypapám, Atyuskám Lengyelországba ment dolgozni, így a különválás kínjával is megküzdöttek. Végül nyugdíjas éveiket egy csodás, Dunakanyarban lévő nyaralóban tölthették békességben és szeretetben. Annyi dráma, annyi történelmi kín és rettenet jutott nekik sorsul és ők féltek, rettegtek, ellenálltak és szembeszálltak, küzdöttek és megkeményedtek és a végén túléltek. Mindig, és mindent.

És hogy miért is írok most erről? Mert oly sokszor felejtjük el, hogy a bennünk lévő erőt az őseinknek is köszönhetjük: anyánknak, apánknak, nagyszüleinknek, dédszüleinknek, ükszüleinknek és így tovább.

Az akaraterőmben, küzdeni tudásomban benne van nagyikám mindenen is áthatoló kitartása és küzdelme. Amikor lázadok, nagyikám lázadó énje is tol előre, és amikor feladnám, az ő ereje kezd dolgozni bennem és ébren tartani a tüzet.

Tudom, mert sokszor álmodom vele és érzem, hogy segít. És amikor reggelente astanga után a 7-es busszal a Gárdonyi térről átkelek Pestre, ő mindig ott van velem és fogja a kezem. Hogy emlékezzek.