Mindennapi küzdelmeinket add meg nekünk ma
Szóval hol is kezdjem: egész éjjel forgolódtam, sok minden jár az eszemben, sok minden beindulni látszik és rengeteg terv is kavarog bennem, várva a tisztulásra. Közben család kehesedik, fiúk tüsszögnek, horkolnak, így múlt éjjel nem sokat sikerült aludnom.
Mára bejelentkeztem astangára, úgyhogy amikor az órám könyörtelenül megszólalt 4:30-kor, nekem az első mozdulatom az volt, hogy ránéztem az astangás csoportra Whatsappon, hátha csoda történik és ma mégsem lesz, én meg alhatok még 1 órát. Na hát ilyenfajta csodákat nem küld Isten. „Tessék csak felkászálódni, megküzdeni magaddal, a fejedben zümmögő kis renitens lázadóval, Édes Lányom” – üzente ma reggel Isten. Nem volt mit tenni, kapargattam unottan a nyelvem, majd beálltam a forró zuhany alá, reménykedve, hogy hátha elájulok és akkor nem kell mennem sehova. Hmmmm, nem is rossz ötlet, akkor talán EGÉSZ NAP itthon maradhatnék. De hát nem jött sem ájulás, sem rosszullét, átdörgöltem magam a törölközővel, hátha lesz egy kis kedv és erő az induláshoz. Gyorsan összedobtam 7 szendvicset a fejlődőben lévő ifjaknak, majd bebugyoláltam magam sálba, kapucniba, őszi pehelykabátba és máris ott imbolyogtam a 136-os hajnali buszon, bár még magam sem hittem, hogy én vagyok az.
Fülemben ismétlésre állítva a szombati kakaószertartás egyik csodaszép zenéje: Vuela con el viento – repülj a széllel. Na hát én inkább vánszorogtam, mint repültem, ott zötyögtem metrón, majd a 178-ason és pikkpakk, máris a Krisztina téren találtam magam.
Ha már itt vagyok, felmegyek a terembe – gondoltam. Jól kifundáltam, hogy gyorsan túlesek a napüdvözleteken, aztán szólok Julcsinak, hogy nekem ma semmi sem megy és gyorsan fel is veszem a savászanát, a hullapózt és így is maradok a gyakorlás végéig. Nekem ma ez lesz a gyakorlás: mozdulatlanul feküdni, pihenni, ellazulni. Hmmm, jól vállon is veregettem magam, micsoda szuper ötlet, kiállok magamért, a fáradtságomért és én most pihenek.
Hahammmmm, hát hogyne. A terembe érve már ott volt egy szorgos gyakorló, velem együtt pedig befutott egy régi gyakorlótársam is, akinek nagy hirtelen felvázoltam tervemet. Szerintem azt hitte, még nem tértem magamhoz, rám hagyta a szuper ötletet. De legalább nem térített el tőle – gondoltam elégedetten – úgyhogy ez bizonyára egy remek terv lesz.
Aztán beléptem a terembe. Még mindig meglep - lassan 1 év elteltével is - hogy milyen erős energiák vannak jelen minden egyes hajnali gyakorlásnál. Nekiláttam a napüdvözleteknek, visszafele számoltam, még mennyi van hátra az én jól kitalált pihenőmig. Aztán egyszercsak elkezdtem alkudozni magammal: ehhh, még egy kicsit tovább csinálom, az álló pózok feléig…..vagy inkább végigcsinálom az állókat és utána pihenek. És egyszercsak oldalról valami vöröses fény lebegett elém, oldalra kaptam a tekintetem, (Julcsi közben finoman rámszólt: „Dristi” – azaz mégis hová merült el szép szemed világa kedves kis tanítványom ahelyett, hogy a figyelmedet az astangára fordítanád), de már késő volt: ott fénylett előttem a felkelő nap fénye, izzott, vöröslött az ég alja, mintha felperzselné a fáradtságom, az ellenállásom, a kis kibúvóimat, kifogásaimat. És már nem maradt semmi, csak a jógaszőnyeg, a visszahozott dristim és én. És amikor egyszercsak már a fejenállásnál tartottam, elöntött valami földöntúli öröm (eközben szegény Julcsit jól meg is rúgtam örömteli rúgkapálásomban, miközben segített tartani a fejenállásomat), hogy végigcsináltam a sorozatomat addig, amíg csak tudom. És most már tényleg jöhet a jól megérdemelt pihenés. A munkahelyem felé ültem az 5-ös buszon és azon gondolkodtam, mennyire hihetetlenül megéri leküzdeni a saját kis lusta énünket, mennyire megéri beleengedni magam a közös energiaáramlásba és nem feltétlenül kell mindig mindent egyedül megcsinálnom. Elég egy kis kezdeti elhatározás, egy kis finom lökés, hogy elinduljak és a többit majd Isten úgyis intézi. 🙏
Megjegyzések
Megjegyzés küldése