Gondolataim az utazásról az önszeretet felé

Sziasztok Kedveseim! Újhold van, számomra rendkívül erőteljes és miután rengeteg üzenet jött ma az Univerzumtól, megszállt az ihlet. Jó hosszú írás következik, sok sok gondolattal, vallomással, felismeréssel, melyet fogadjatok szeretettel.

Él egy kép az emberekben a segítő szakmában tevékenykedőkkel kapcsolatban: ők már jól vannak, ők már „mindenen is” túlvannak, ők már megdolgoztak mindent. Nos, ez a legkevésbé sincs így.

Időről időre nekem is szükségem van megpihenni, tisztán látni, kibogozni a szálakat (mert azok bizony keményen össze szoktak gubancolódni), elengedni, amire nincs már szükségem és beindítani azt, ami szerintem ismét az áramlásban és az utamon tart.

Ezek a pihenők segítenek abban, hogy amikor úgy érzem, nem látom tisztán az Ösvényt, vagy lebotladoztam róla, vagy csak leültem mellé és nézem kérdőn, hogy tényleg ezt nekem kell járnom?, nos olyankor kapjak jelet, erőt, útmutatást, hogy hogyan és merre tovább.

2024 júliusában, egy csodás nyaralás alatt lebotladoztam az Útról. Annyira észrevétlenül, hogy jó darabig le sem esett, hogy valami nem stimmel. Lassan raktam össze a jeleket, szeptemberig is eltartott, mire összeállt a kép. Felcsúszott 4-5 kiló, ami igen, tudom, nem sok, de nekem sok, miután leküzdöttem nagyon kemény munkával 36-ot. Fáradékonyabb és motivációt vesztett lettem. A meghirdetett eseményeim is érdekesen alakultak: nem éreztem benne azt a fajta hihetetlen energiát, amit már megszoktam, amikor kapom fentről a segítő energiákat. Éreztem, hogy elfáradtam. Az egyéni klienseim is különösen nehéz témákat hoztak, nyilván csupa olyat, ami komolyan elgondolkodtatott és tanított engem is. Hiszen amikor jöttök hozzám, vagy eseményt tartok, együtt gyógyulunk, mindig! Éreztem, pihennem kell, így közel másfél hónapra le is álltam. Gondoltam, a pihenés megoldja a problémámat.

De nem így lett: egyszercsak szabotálni kezdtem magam. A reggeli és a napi rutinom, az ajurvédikus étrendem, a napi mozgásom. Mindent, amiért olyan rengeteget küzdöttem, amit tanítok a tanácsadásaimon és amitől végre elértem, hogy azt mondhatom: boldog és teljes az életem. Belemerültem a kifogások tengerébe és engedtem az ördögi csábításnak. És hogy ez hogyan zajlott a mindennapjaimban? 

Nos, minden hajnalban a mantrákkal, az ászanákkal csekkolom, hogyan leszek ma magammal. Az alvást választva viszont elkezdtem kimenekülni magam elöl. "Basszus, hát ennyi év után is ilyen nehéz szembenézni magammal??? Álljon meg a menet, mi történik?"  - kiáltottam fel szenvedve, fájdalmasan. Tudtam, mozdulnom kell. Voltam egyéni állításon, voltam látónál és szellemgyógyásznál. Jártam pszichológusnál és elmentem hangfürdőre. Kakaó szertartáson is próbáltam megvilágosodni, és igyekeztem olyan napokat is szervezni, amikor egyedül lehetek és elmélkedhetek. Egyik sem szüntette meg a gondot. Nagyon sok támpontot kaptam, de elindulni egyik vonalon sem bírtam, nyilván nem véletlenül.

És akkor egyszercsak szembejött India, és vele együtt az astanga jóga. Addigra már meg volt szervezve, hogy kimegyek Balira. Így összekötöttem a kettőt: első héten egyedül megyek Balira, mert érzem, hogy Bali Mama azóta is hív. Utána jöhet India, a astanga és az ajurvéda. Minden zsigeremben éreztem, hogy ez kell a változáshoz.

De azt még mindig nem láttam, hova fog vezetni ez a 3 hetes ázsiai utam. Mitől találok én vissza az Ösvényre. Miért nem találok rá itthon? Miért érzem mindennél jobban a hívást egy idegen helyre, idegen emberek közé?

Egyetlen dolog lett a biztos pont: az astanga, a maga kötöttségével, szabályaival, mégis egyediségével és áramlásával. Ebbe tudtam és tudok kapaszkodni most is, 3 hónapja szinte folyamatosan. Fogja a kezem és segít botorkálnom az Ösvényem felé.

És bár megfogadtam, hogy hagyom magam újra áramlani, mégis hazudnék, ha azt mondanám, ez tökéletesen sikerül. Éjjelente őrületes álmok jönnek, igyekszem lejegyezni őket (nem sikerül). Nappal pedig figyelem a jeleket, üzeneteket, hátha kapok támpontot. És nanááá, hogy kapok!

10 napja már, hogy részt veszek egy 21 napos meditációs kihíváson Deepak Choprával, ahol az egyik reggel felmerült egy mondás, amit szerintem mindenki jól ismer: jobb adni, mint kapni. Mr. Chopra elindított egy gondolatot: vajon ez tényleg így van? Vagy egyszerűen csak nem tanultuk meg eléggé szeretni, tisztelni és becsülni magunkat, emiatt úgy érezzük, nem vagyunk méltók kapni.

A fenti mondás családunkban is jelmondat volt már egészen pici korom óta. Megtanultam, belém vésődött, hogy ha én adok, az hatalmas öröm, hiszen megosztok valamit magamból önzetlenül. Viszont óhatatlanul kialakult bennem egy ellenállás a "kapni" felé. 

Eközben, ahogy nőttem, cseperedtem, egyre rosszabb lett a tartásom. Nagyikám könyvekkel a fejtetőmön sétáltatott naphosszat. Művészi tornára jártam,ahol folyamatosan ki kellett húzni magam. Később, kamaszként versenytáncoltam: egyenes derék, be a has-ki a mell. Felnőttként jógával próbáltam korrigálni görbe tartásomon. Mindhiába. A szívnyitó ceremóniákon, meditációkon fájdalmas volt kihúznom magam. Teljesen kétségbe estem: dehát én imádok adni és tudok is. Talán néha (sokszor) többet is adok magamból, mint kéne. Egy jóga alkalmával rám szólt az akkori óratartó: mi van veled, miért nem tudod kinyitni a szíved? Borzasztóan arcul csapott, akkoriban voltam túl egy nagyon nehéz időszakon, amikor olyannyira kinyitottam és odaadtam magam, hogy kis híján rámentem. Méghogy én ne nyitnám a szívem?  És aztán elhangzott szintén egy jógaórán, egy fantasztikus tanítótól a varázsmondat: lehet akkor is zárva a szívcsakrád, ha nem tanultál meg kapni. DURR, irdatlan ütés a mellkasomban. Kapni.... Mindig szégyelltem,ha én kapok. Úgy éreztem, az nem is illet meg engem. Nem voltam hozzá elég jó. A mai napig nehezen tudok elfogadni bármit is, nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy ne lássák rajtam az irdatlan zavaromat. Szülinapom és karácsony előtt mindig elmondom, hogy nem kérek semmit és így is gondolom. Tényleg. Hiszen mit is kezdenék egy ajándékkal.

És akkor leesett végre: amíg nem tanulok meg igazán kapni, de úgy istenigazán, örömmel, várakozással és vágyakozással, megérdemelve kapni, addig én hogyan is szeretnék bármit adni úgy,hogy az egyensúly megmaradjon? Ha nem tudok kapni, az azt jelenti, hogy nem tudtam elfogadni magam, nem tudom igazán szeretni magamat annyira, hogy úgy érezzem: igenis jár nekem az ajándék.

Rádöbbentem: ez az egész adok-kapok egy áramlás és én hiába TUDOM és AKAROM ezt az áramlást, ha csak az egyik felére vagyok képes. Hiába adom szívem minden szeretetét, ha képtelen vagyok elfogadni ugyanezzel a szívvel. És a vége mindenképpen az lesz, hogy lemerülök, kiürülök és kiégek. És ezt semmiképpen nem szeretném, imádom azt , amit csinálok.

AZ utolsó szertartásomon, ami 5 napja volt, évindító ceremóniát tartottam, ahol mindenki húzhatott egy állatot, aki a következő időszakát segíti. Én a sárkányt húztam és a kártya alján ott virított a szó: self love, empowerment. Az önszeretet és a megerősödés.

Na ekkor már különösen kíváncsi voltam, szeretett Tarot kártyám mit mutat az utazásommal kapcsolatban. Egy kifejezetten utazásokat megelőző kirakási módszert alkalmaztam és láss csodát, minden benne volt, ami belül apró, kicsi puzzle-darabkákként keringett a fejemben, a szívemben és a lelkemben, de csak most kezdett összeállni az elmúlt hónapok soksok belső vívódása, a sok segítő beszélgetés általam hitelesnek tartott segítő szakemberekkel.

És ami ennyi hónapja csak keringett körülöttem, most egyszercsak összeállt egy csodálatos kristálygömbbé, amiben megláttam újra az Ösvényt. Ami mellett már 6 hónapja csak ücsörgök töprengve, hogy hol is lehet, miközben ott van az orrom előtt.

Tisztán látom a feladatom, tudom, mit kell tennem és mi az , aminek ellent kell állnom. Mi az, amit el kell engednem és mi az, amit erősítenem kell.

Azt is látom már, miért kell Bali és miért kell India. Mindennek megvan a helye és az ideje. Az enyém 23 nap múlva jön el.

Nos, azt gondolom, a szándék és a cél összeállt, már csak el kell indulnom, hogy újra ott gyalogolhassak rendíthetetlenül az Ösvényemen. Vagyis nem, nem rendíthetetlenül. Azt szeretném, ha magabiztosan, boldogan, önszeretetben sétálnék, mert ekkor leszek igazán Rendíthetetlen.

Hálásan köszönöm, ha végigolvastál, remélem a történetemmel tudtalak téged is segíteni.

Ölelésemet küldöm:

Manka