A betegség

Pontosan 1 hete éreztem, hogy elkezd fájni a torkom. Vasárnap hajnalban még lementem a sandhyavandanamra, majd kigurítottam a jógaszőnyeget az astangához, de mire a 3. kör surya namaskarba (napüdvözlet) kezdtem, világossá vált számomra, hogy valami nagy baj van: nem kapok az orromon levegőt. És fáj a torkom. Meg a fejem. Meg úgy mindenem. A vasárnapot próbáltam egyensúlyozva tölteni: lementem egyegy programra, ahonnan fulladva szaladgáltam a szobámba orrot fújni és levegőhöz jutni.

Hétfőn is sajnos egész nap ez a dugulás ment, majd átcsapott köhécselésbe: pont aznap voltunk a farmon és nem engedtem, hogy a betegség leverjen a lábamról. Nem sokat segített a helyzeten, hogy udvariatlanság nyilvánosan orrot fújni. Amikor éppen taknyodnyálad összefolyik, a folyamatos szipogás nem túl gyógyító. Kedden minden IS volt, igyekeztem összeszedni magam és a 11:30-as chanting végre megrezgette a szívem. Délután igyekeztem pihenni, tudtam, hogy másnaptól 36 órányi hazaút vár rám. Rendesen kaptam a „csak saját magam számít, és nem számít, mások mit gondolnak” tanítást, amikor már 3. napon alig bírtam a programokon részt venni. Szerdán zártuk az elvonulást, délelőtt igyekeztem a 40 fokban magamhoz térni, pihentem, amennyit tudtam, de 13:40-kor ott volt értem a sofőr, nem volt mese, el kellett indulnom.

Először másfél óra autókázás jött Hubliig, ahol kénytelen voltam szólni a sofőrnek,mert olyan fulladásos köhögés jött rám, hogy azt hittem, behányok szegénynek a kocsijába. Szerencsére találtam gyógynövényes cukorkát a táskámban, azt szorongatva léptem be a jól behűtött hublii reptérre. Onnan átrepültem Pune-ba, ahol 4 órán át egy külső teremben várakoztam: itt szerencsére nem volt olyan hideg. Majd irány Dubai: hűtöttebbnél hűtöttebb helyek: a reotér, a szálloda, a metró, a taxi. És végül a Wizzair budapesti gépe adta meg a végső döfést: eszkimóként beöltözve vártam a landolást.

Pénteken már végre itthon kezelhettem magam, elég bíztató volt a helyzet, kezdtem jobban lenni. Valószínűleg csak a hazaérés öröme pusholta a szervezetemet, mert szombatra teljesen kikészültem. Ma (vasárnap) végre megint picit jobban, talán holnapra még jobb lesz a helyzet.

Őszintén szólva teljesen tanácstalanul állok a betegségem lelki része előtt: nem is emlékszem, mikor voltam utoljára beteg, főleg ennyire.

Igyekszem összerakni magamban, hogy egy csodás, de számomra erőt próbáló elvonulás végén kaptam ezt a tanítást és itthon is folytatódik. Próbálok sokat pihenni, megengedni magamnak, hogy beteg vagyok, de nem könnyű.

Nem tudom, még hány napig tart, addig is türelemmel figyelem magamat, a betegséget és a betegség fizikai testemmel való kapcsolódását.

Nem kapok levegőt, nem tudok rendesen beszélni, de közben a közérzetem összességében jó. Nincs és nem is volt lázam. A köhögésem szörnyű, mintha ősrégi letapadások törnének fel.

Csendre vagyok intve, felköhögve régi lerakódásokat, amik borzasztó nehezen indulnak el. Közben igyekszem levegőhöz jutni. Mint egyfajta születés: nekem ez jut róla eszembe. Őszintén szólva hatalmas kíváncsisággal várom a végkifejletet: mi vár rám a tisztulás, a gyógyulás végén.... Talán ez is a 21 napos utazásom része: feldolgozni eta rengeteg élményt és tanítást.

Fentieket azért írtam meg és azért teszem ki az utazóblogomra, mert szeretném, ha az idő múlásával ennek a fantasztikus utazásnak nem csak a pozitív utóérzése maradna meg, hanem a küzdelem is, amivel az út vége és a hazatérés eleje zajlott.