Megérkezés Indiába - első benyomások

Március első napján megérkeztem Indiába és azt gondoltam, nem lesz ez akkora sokk. Hiszen 1 hét alatt már Indonéziában volt időm átállni. Éjjel érkeztem Yellapurba autóval (előtte egy icupici géppel jöttem Bangalore-ból Hubliig, hát na, zabszem se fért be...), csendben és sötétben, a szobatársaim már mind aludtak. A szobánk rendkívül puritán (mindenkinek jut 1 ágy és 1 szék, a fürdőszobában mosdólavór és kancsó segítségével tudunk fürödni), de szerintem kényelmes, semmiben nem szenvedünk hiányt, vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy nekem komfortos. Furi megszokni, hogy négyen osztozunk a dolgokon, de ezzel tavaly sem volt gond és szerintem idén sem lesz. Nagyon cukik a szobatársaim.

Az első napom még pihenős volt, a program csak délután 4-kor kezdődött, így volt időm picit hazagondolni és hát el is pityeredtem magam, amikor videochaten megláttam a családot. Ok, konkrétan beszélni sem bírtam a bőgéstől, olyan elementáris erővel tört rám a hiányuk. Megnyugtattam őket, hogy minden rendben, dehát mégiscsak már 9.napja eljöttem otthonról.

A reggelek kemények: 4 órakor ébresztő, 4:30-tól reggeli tisztító szertartás, majd 5:15-től kezdődik az astanga jóga. Mysore stílusban, azaz mindenki a saját tempójában és addig halad, ahol éppen tart a sorozatban. Utána rövid pihenő, itt van lehetőség tusolni, majd puja következik. 8:30tól reggeli és utána 11:30-ig pihi.

Na mi itt szoktuk felfedezni a falut, útinaplót írni, beszélgetni, átgondolni az átgondolnivalókat és persze mosni. A mosás nagyon kalandos, szárítani a kis körfolyosónkon tudunk, de nagyon kell vigyázni, nehogy lerepüljön valami teregetés közben, mert azt nem nagyon fogjuk tudni összeszedni.

A délután nagy része satsanggal és tanulással telik, folyamatos figyelmet igényel, ráadásul angolul, így mire este fél 7 felé vacsorázunk, már csak az ágyra vágyom. Egyik este sem bírtam fent lenni 9-ig 😂

Igazából most tudatosul bennem, hogy India előtt mennyire kellett Bali, minden szempontból. Egyrészt picit megállni és megpihenni, befelé figyelni, (okok, a masszázsok is kellettek,na) másrészt megszokni az indonéz kavalkádot és a fura kiejtését az angol szavaknak. Azt hiszem enélkül most nagyon meg lennék zavarodva, mert India még nagyobb kavalkád.

India számomra sokkal nyersebb és vadabb, mint eddig bármelyik hely, ahol jártam. Hihetetlenül lenyűgöz, amilyen természetesen élnek az emberek. Rendben, tudom, hatalmas a szegénység, kénytelenek így élni. Ők mégis mosolyognak, kedvesek, segítőkészek és nagyon nyitottak. Próbálnak igazodni a természethez, közben tartani a társadalmi szabályokat. Kétszer voltam eddig a kisvárosban, mindkétszer elbűvölt. Szeretem, hogy a szegénység ellenére minden tele van élettel, minden olyan színes. Szeretem, hogy rámintegetnek és mosolyognak. Szeretem, hogy a motoros rámdudál és vigyorog. Szeretem, hogy az iskolások odarohannak hozzám, hogy megfoghassák a kezem, megkérdezzék a nevem és szelfizzenek velem. Azt ugyan nem tudom, nekik mi a jó abban, ha az én telefonommal szelfizünk, de ők akkora mosollyal és elégedettséggel köszönnek el, hogy kétségem sincs afelől: én most bearanyoztam a napjukat. Remélem ők is tudják, hogy bearanyozták a napomat.

Elgondolkodtam azon, mennyit keseregnek az emberek otthon. Fogalmuk sincs róla, milyen kiváltságos helyzetben vannak. Itt sokszor van áramkimaradás, alig van pár helyen melegvíz, folyamatos a hőség és tapintható a szegénység. Az emberek mégis boldogok. Próbálják megtalálni a jót és arra koncentrálni. Azt hiszem ez az egyik dolog, amit a mindennapjaink részévé kell tennünk.

Még csak 3 napja vagyok Indiában, de annyi mindent tanulok, érzek és tapasztalok. Nem tudom, hogyan fogom tudni valaha átadni, mit is élek itt át, de egy dolog biztos: India ezen pici szeglete ellopta a szívem💖