Határok húzása és tartása

Huhhh, ma nagyon össze kellett kaparnom magam fejben. Nehéz volt az ébredés hajnali 4-kor, nehéz volt az astangagyakorlás és kb minden.

Hajnalban, a tisztító ceremónia japázása közben egyetlen gondolat járt a fejemben: mit keresek itt, mit keresek itt. Igyekeztem átfordítani a gondolatomat afelé, hogy mennyire vágytam arra, hogy ide jöjjek. Nem csak Indiára gondolok, hanem kifejezetten erre a yellapuri retreatre. Pontosan ezeknek a szertartásoknak a háttere, miértje és megtanulása érdekel. Akkor most miért ülök itt, szenvedve, álmosan, fájdalmakkal és kétségekkel?

A fájdalom hatalmas úr, teljesen elborítja az elmét. Hihetetlenül nehéz úrrá lenni rajta, felülkerekedni és kikapcsolni annyira a test érzékelését, hogy az ne vonja el az elme figyelmét. De ha úgy tekintünk rá, mint ajándék, ráléphetünk egy új útra. Ma hajnalban erről szólt nekem a tanítás: tágítani a fájdalomküszöbömet és lecsendesíteni az ezzel kapcsolatos gondolataimat, lecsendesíteni az elmét. Borzasztóan nehéz feladat ez nekem.

A mantrák után jöhetett az astangázás. Hajnali 5:30, otthon ilyenkor ébredezek. Mivel napok óta földön ülünk (földön ülve japázunk, földön ülve satsangozunk, földön ülve eszünk), nagyon fáj a fenekem és a hátsó combizmom. Amúgy is megkínlódok a piriformis szindrómámmal, a törökülés akár fél órán át is kihívás, most viszont muszáj átlépni a határaimat. Az astanga alatt végre kinyújtózhatok, de ma reggel semmi sem jó. Már ébredésnél eldöntöttem: ez ma egy morcos nap lesz. Ls hát nem véletlenül szerettem bele az astanga jóga monotonitásába: a minden reggel ismétlődő sorozattal tökéletesen le tudom mérni, milyen lelkiállapotban vagyok. Ez ma hajnalban sem volt másképp. A napüdvözlet alatt eleinte morcos voltam (ahogyan azt ugyebár reggel „elhatároztam”, haragudtam magamra, és kb mindenre, ami miatt én most itt haldoklom éppen) Aztán elkezdtem dühös lenni: mit rinyálok itt, hiszen én akartam. Tessék hát állhatatosnak lenni és kitartani. Hmmmm, vagy inkább menjek fel a szobába pihenni? Bármikor itt hagyhatom a gyakorlást, semmi sem kötelező. Dehát mit szólna.... Mégis ki kit szólna? Basszus, ÉN  MAGAM mit szólnék, ha feladnám. Ez még csak a 3. napja a programnak.

Csináltam tovább, szédelegve, kínlódva. Aztán egyszercsak elkezdtem élvezni, bár többségében inkább azt élveztem, hogy haladok a sorozatommal és nemsokára jön a hullapóz és a pihenés. Hősiesen végigcsináltam a saját sorozatomat, majd elégedetten feküdtem el a szőnyegen. Picit bealudtam és úgy ébredtem: a mai napot élvezni fogom. És határt húzok. Ha érzem, hogy szédülök és fáradt vagyok, akkor keresek pihenőidőt. Hiszen nem célom kikészülni.

Őszinte leszek: ez a fajta határhúzás: kiállni magamért és a saját igényeimet előtérbe helyezni, még igencsak tanulásra és gyakorlásra szorul. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha képes lennék rá, hogy kedves és megértő legyek magammal és azt tegyem, amire valójában szükségem van. Vajon miért vagyunk másokkal megengedőbbek, mint saját magunkkal?

Nos, döntöttem: az ebéd előtti másfél órás foglalkozást kihagytam és időt adtam magamnak. Pihentem, olvastam, naplót írtam. Szuper volt picit magamat az előtérbe helyezni, gyakorolni magammal a kedvességet. És félretenni a „mit szólnak mások” hangocskát.

Délután a satsangon – legnagyobb megdöbbenésemre - pontosan ezt a témát hozta a tanárunk, Govinda. Elmondhatatlan érzés, ahogyan a délelőtti gondolataim egy guru szájából hangzanak el egy satsangon. Megerősítést kaptam: a jó úton vagyok. És rendben van az is, ha fáj, és az is, ha az elme ellenáll. A legfontosabb dolog, hogy türelmes, megértő és kedves legyek magammal és igyekezzek folyamatosan a jelenben létezni. Bőszen bólogattam minden szóra.

Govinda szavait idézve:  ne a világot akard megváltoztatni, változtasd meg magad. És a körülötted lévő világ megváltozik.