Számadás
Várom a hajnali buszt, álmos, kókadt emberek közé szállok fel, a fülemben mantra zeng. Még nem akarom beengedni a valóságot. Csak nézem az emberek fáradt, megfáradt arcvonásait, miközben a fülemben a Moola Mantra szól lágyan és nem értem, hol csúszott ez el ennyire. Mi nem ezért születtünk ide, az nem lehetséges! Az arcok a fásult rutinról árulkodnak: hajnalban csörög a vekker, mosdás, gyors mozdulatokkal felhúzni az aznapi meleg ruhát, majd talán egy kávé, egy cigi, pár falat kenyér és irány a munka. A munka monoton, zötyög, az arcok ugyanazok, a sorsok ugyanazok, nem gond, mindenkinek egyformán szar. Este beülni a kanapéra a TV elé, bambulni kábán, majd várni az álmot, ami sosem jön el. Csak pörög az a mókuskerék, minden egyes nap.
Miközben nézem a megfáradt arcokat, egyetlen pillanatig szinte én is belesüppedek ebbe a nihilbe, aztán megrázom magam és úgy döntök: figyelek. Kint zord, magányos, fájdalmas és szomorú a hajnal, így befelé nézek jobb híján. Odabent béke és nyugalom: 2025 megrángatott, feldobott, de így a végefelé azt mondhatom, hogy nem hagyott lezuhanni, inkább elkapott. És most december utolsó napjaiban itt ringatózom 2025 ölében, igyekszem felidézni a lágyan mozgó metrókocsiban, mit is kaptam, mit tanultam. Mit és kit hozott nekem ez az év, és miket/kiket vitt el. Miért is kellett megélnem a sok lentet és aztán hogyan is kaptam annyi fentet. Számadás, azt hiszem ezt így szokták mondani. Az én számaim jócskán a pozitív felé fordulnak, főként, mivel a soksok önismerettel töltött év alatt megtanultam, hogy a rossznak megélt dolgok sem olyan rosszak, mint amire első pillanatban az a gyomorgörcs emlékeztet. Ahogyan egyik nagyrabecsült tanítóm mondja: a leghatalmasabb hullám is csak víz. És tényleg: akármekkora hullámok közt is vergődtem, mindig újjászületve keveredtem ki belőle, amiért végtelenül hálás vagyok.
Közben muszáj kifele figyelnem újra, a metróról buszra váltok, az egyik kedvenc járatom: hajnalban szépen csendben átgurul velem a Lánchídon, még sötétbe borulva szunnyad a Vár, a Parlament, még nem kap fényt a sötét: igazi szeretem-időszak ez, az elmélyülésé, az elmélkedésé.
Közeledik az év egyik legjobban várt és legjobban nem várt ünnepe, a karácsony. Emberek rettegnek attól, hogy olyanokkal kell tölteniük az ünnepet, akikkel nem akarják. Olyan dolgokat kell csinálniuk, amihez semmi kedvük. Nagyon kicsi az a réteg, akinek tényleg békés és szeretetteli ez a pár nap.
Vajon mikor merünk kiállni magunkért, mikor vállaljuk fel, hogy önmagunkat válasszuk, önmagunkat szeressük a legjobban?
Nem tudok megoldást, igazából azt hiszem, mindenkinek végig kell mennie a szenvedés lépcsőfokain, lefelé a mélybe ahhoz, hogy a végén végre önmagát választhassa. Hogy kimondhassa: elég, én magamat választom teljes szívvel és lélekkel. És fogadom, hogy mostantól csakis őszintén, tiszta szívvel fogok dönteni. Elég az önátverésből, elég az álarcokból. Mostantól én ÉN vagyok.
Átérek az alagúton, jelzek és leszállok a buszról, hamarosan már fent lélegzem együtt a csoportommal, és legalább másfél óráig semmi nem számít, csak a légzés és a mozdulat. Az astanga rendszere biztonságos, megnyugtató, megtartó. És tudom, a végén mindig kitisztul a kép és mire kilépek a jógashala lüktető-narancssárga biztonságából, megint olyan egyszerű minden. Mert csak mi bonyolítjuk túl a félelmeinkkel, a ragaszkodásunkkal, az álarcainkkal.
2025 a kígyó éve volt. Lehetőséget kaptunk, hogy végre lerakjuk a régi bőrünket, megszabaduljunk attól, ami már nem a miénk, ami szűk és szorít. 2026 a tüzes ló éve lesz: mozdulásra bír és eléget mindent, amit még nem tudtunk letenni.
Én kívánok mindenkinek pihenéssel, befelé figyeléssel és soksok boldog pillanattal teli Karácsonyt a szeretteink körében és kívánom, hogy 2026-ban legyen erőnk, bátorságunk és humorunk minden hullámhoz, minden tüzes lóhoz és minden egyes álarcunk letételéhez.
Áldott, Fényes Ünnepeket. Szeretettel: Manka
Megjegyzések
Megjegyzés küldése