Tükröm tükröm ....

Ülök a hajnali csendben, próbálom kiüríteni a fejemet, nem gondolni semmire. Hiába.... Mindig visszatér egy gondolat: milyen hihetetlenül szerencsés vagyok. Ízlelgetem ezt a megúszós mondatot. Hányszor hallottam már másoktól: milyen szerencsés vagy, hogy ilyen a párod, a családod. Szerencsés vagy, hogy ennyit utazhatsz. Szerencséd van, hogy ilyen jó a munkahelyed. Szerencsés vagy, hogy rátaláltál a hivatásodra. Biztosan szerencsecsillag alatt születtél, hogy ilyen jó az életed.

Valahogy megint olyan hamisan cseng ez a fülemben, ebben a kint fagyos, bent meleg, áldott szürkeségben. Mert bizony, megúszós mondat ez azok szájából, akik azt gondolják még mindig, hogy minden az életükben szerencse vagy balszerencse kérdése. Pedig nem az, ugyanis minden rajtunk múlik, kizárólag rajtunk. Ha nagyképű lennék, bátran mondanám: ez nem szerencse, ez teremtés. De nem vagyok bátor, így csak halkan mantrázom: megteremtettem, megteremtettem.

Azt vettem észre, hogy ha napkelte előtt kelek és a fény eljövetele előtt kezdem el a gyakorlataimat, sokkal élesebben látok mindent. Érdekes, ugye? Még sötét van, épp csak világosodik, belül mégis sokkal nagyobb a világosság, mint amikor süt a nap. Semmi nem vonja el a figyelmemet. Nincsenek színek, nincsenek hangok, vibrálások. Csak a hajnali derengés és én. A gondolataim. A világom. A tükröm. Tükröm-tükröm mondd meg nékem, ki a legszerencsésebb a vidéken?

Próbálom visszafejteni, miért voltam mindig ilyen „szerencsés”. Sorban jönnek elém az elmúlt évtizedekben felfejtett traumáim, erőforrásaim, erősségeim és gyengeségeim.

A sok tükör: anyám, apám, nagyszüleim, első szerelmem, második szerelmem, és a NAGY szerelem a férjem. A gyermekeim, akik egy-egy részemet hozzák elém nap, mint nap. A sok, szerelemnek hitt illúzió. A sok, barátságnak hitt tükör. Az igaz barátok és a még igazabbak, akik akkor is tartják a tükröt, ha nem akarom, vagy nem bírom.

Megteremtettem, azzal, hogy beleálltam. Eleinte azt gondoltam, az Élet egy sétagalopp, soksok kaland, móka és szerelem. A sok rossz dolog meg arra való, hogy gyorsan elfelejtsem, elzárjam mélyen, belül egy sötét szekrénybe, lenyelve a kulcsot, hogy sose jöjjön elő. Sose kelljen látni.

Aztán eljött a pillanat, amikor már nem lehetett halogatni a szembenézést. Azóta is áldom azt a pillanatot,amikor rájöttem: nincs több szekrény, nincs több szőnyeg, ami eltakarhatja önvalóm. És ha nem nézek vele szembe, akkor elsodor és maga alá temet.

És ez valahogy egy lavinát indított: egyre többet és többet akartam feltárni, fénybe hozni. Vagyis dehogy akartam, de belül olyan hatalmas feszítést éreztem arra, hogy mozduljak, hogy nem maradt kétség: dolgoznom kell magamon. És bár rengeteg fájdalommal járt (és jár a mai napig), mégis érzem, ez az az Út, amit járni kell. Rendkívül hálás vagyok: a soksok jóért és a sok fájdalomért és szenvedésért. Mert ezeknek köszönhetem, hogy „szerencsés” lettem. Hogy az energiáim nem arra mennek el, hogy a traumáim által keltett rombolásba teszem. Hanem építek. Teremtek. Szerencsét teremtek.

Igen, ha úgy nézzük, rendkívül szerencsés vagyok. Mert megláttam, meghallottam, megéreztem a pillanatot, amikor cselekednem kell. Önmagamért és minden egyes tükrömért, ami én magam vagyok. 

És te? Te már elkaptad a pillanatot?